„Kezét csókolom Gizi néni” - köszöntem hangosan. „Mit akartok fiaim?” - kérdezte a méltán híres besurranó tolvajnő, aki már akkor legendának számított. „Kéne egy kis lé anya, le szeretnénk menni a Balcsira a kis Lekvárral, de nincs egy kanyink se” - mondta neki a fia.

„Ha hoztok bort, akkor adok nektek valamit” - és egy nagy köteg gyűrött ötszázast húzott elő a fejpárnája alól, kivett belőle kettőt és átnyújtotta nekem. „Hozzatok légyszíves öt üveg debrői hárslevelűt” – kérte. „Miért nem a Sanyinak adja a lét Gizi néni?” - kérdeztem tőle.

„Azért mert akkor itt halnék meg szomjan fiam” - mondta, beletúrt a kócos hajába, és mosolyra húzta a száját. Az üres üvegeket szatyorba tettük és elmentünk borért.

Amikor vissza értünk a Repülős Gizihez, már frissen, üdén, elegánsan öltözve a konyhában várt ránk. A visszajárót nem fogadta el. Az asztalon lévő retiküljéből elővett egy marék ékszert és egy gyermekujj vastagságú, jellegtelen aranyláncot nyomott a fia kezébe.

„Itt van ez kisfiam, ha eladjátok, evvel ellesztek egy darabig a Balcsin.” „Miért nem azt a dúsan díszített széles karkötőt adod oda anyu?” - kérdezte a Repülős Gizit a fia. „Azért nem, mert ezt a láncot az átlagos kinézete miatt nem tudják majd azonosítani. A karkötő meg túl egyedi ékszer, hogy zálogba vigyétek, rögtön rátok hívnák a rendőrséget” - mondta okítólag.

Megköszöntük a segítséget,búcsúzáskor,még adott két-két darab ötszázast és már mentünk is egy ismert orgazdához, aki jóval többet adott, mint a Bizományi.

 Repülős Gizi, a legenda

A láncért tetemes summát kaptunk,és kimentünk a Kalefra a Tüskéhez, aki a Zsike nevű nőjével,a Rozmárral és egy pár vagánnyal már nagyon szomjasan vártak ránk. Ahogy feljöttünk a metróból, a kijáratnál álló Attila nevű vékony fekete, hosszú, hullámos hajú újságárus meglepően mély hanggal üvöltötte bele a közeledő estébe:

„Lángoknak lett martaléka,

marharépa tartaléka.

Újsáááág! ,Eeeestiiii Hírlap!”

Földig érő, fekete, plüssbársony kabátot viselt. Vékony, nyolc centis körmökbe végződő ujjain antik arany gyűrűket hordott. Pohársarkú, hegyesorrú cipőjében terpeszben állt a huzatban. Jellegzetes, a Kalefon történt dolgokról sokat tudó figurája volt a Moszkva térnek. A közért még nyitva volt.

Vettünk vagy tíz üveg szemelt rizlinget,és elindultunk a Délibe,hogy valamelyik éjjeli vonatot még elérjük. Vagyis csak elindultunk volna

Nyolcan voltunk a kemény mag, szinte éjjel-nappal együtt lógtunk. Tüske, aki egy vagány, angyalföldi,jó humorú, verekedésre mindig kapható, alacsony srác volt, szinte egy hajtásra megitta az egyik üveg bort. A levegővétel nélküli nyeldekléstől a hasa szemlátomást növekedni kezdet. Az arcát az ég felé fordította, gyomra legmélyéből előtörő levegővel, majd fél perc hosszan, böfögést imitálva, bőgni kezdett. Mindezt olyan hangosan hogy a gemenci erdőben, az ellenfelüket párbajra hívó szarvasbikák is,lehajtott fejjel, szégyenkezve kullogtak volna el ha hallják.

Ekkor megjelent az "R" csoport.

Bokáig érő, fekete bőrkabátjában, a medve nagyságú, Varjú Vilmos rendőr századossal az élen. A hihetetlen fizikai adottságokkal megáldott ember, mindig egy csoport civil,általában volt sportolókból lett jagalóval razziázott az éjszakában, a hatóság által keresett emberek után kutatva. Már a híre is rettegéssel töltötte el bűnözőket és a vagányokat. Már korábbról ismertük egymást.

Volt egyszer korábban, hogy a Keleti pu. előtti téren volt az úgynevezett KGST piac, ahol rengeteg dolgot árultak feketén. A különböző gyógyszerektől a farmerekig mindent. De ha valamilyen fegyver kellett valakinek az sem volt probléma ott beszerezni. Ott árulta a csempész cuccot Pajszer is, akinek a futó embere voltam. Pajszer mindig csak két három a kezére vetett farmerrel mászkált a tömegben, a zsebében szintén annyi olasz rúgós késsel. Ha eladta a nála lévő árút akkor csak intett,és én a benzinkút mellett parkolt Zsiguli csomagtartójából már vittem is a következő adagot.

Nem tudtuk, a az "R" csoport már órák óta távcsővel figyelte a téren lévő piacot. Nem is az árusokra voltak kíváncsiak, hanem a depókra ahol az árusok a cuccot tartották. Pont az autó csomagtartójában válogattam a következő adagot amikor beindult az akció. A civil zsaruk korábban, észrevétlenül körbe vették a teret és a Vili bá' jelére egyszerre csaptak le. Ahogy észleltem a mozgást gyorsan lecsaptam a csomagtartó tetejét,és futásnak eredtem. Az egyik töltőkút mellet akartam elnyargalni,de szerencsétlenségemre pont a 130 kilós Vili bá'-nak szaladtam.

Mintha falnak rohantam volna.

Lepattantam róla, majd miután feltápászkodtam a földről mindjárt kaptam kettőt azokból az országosan ismert pofonjaiból amitől rögtön ájulást színleltem vagy fél percig. Miután magamhoz tértem, az árut lefoglalták: kb. 60 farmer és 100 rugóskés volt a csomagtartóban. Megbilincseltek és bevittek a Keleti pu. rendőrségi fogdájára - volt ott velem vagy húsz ember. Este felé került rám a sor. Bevittek egy szobába, ahol a Varjú Vilmos rendőrtiszt ült egy íróasztal mögött.

Vili bá', az EB-bajnok súlylökő és nyomozótiszt fénykorában 

„Na kis Lekvár, mi volt nálad?” „Nálam? Semmi Vili bácsi” - válaszoltam kicsit dadogva a feldagadt arcom miatt, de a lehető legnagyobb tisztelettel a hangomban.

„Na én is így gondoltam” – mondta és mindenféle jegyzőkönyv felvétele nélkül elengedtek a héségről. Még az volt a szerencsém, hogy a Pajszer megvárt a rendőrség előtt, és így nem keveredtem gyanúba a hiányzó cucc miatt, mert látta,hogy üres kézzel jövök ki.Hogy mi lett a sorsa az elkobzott áruknak, a mai napig homály fedi.

Na ennek a rendőr nyomózónak az emberi lepték el a Kalefot.

De mi, régi ismerősei csak Vili báztuk nagy tisztelettel. Igazoltatni kezdtek minket. "Vili bá" aki komoly alkohol problémákkal küzdött, de hitt a"Makarenkói-pofon" nevelő módszerében. Elég sűrűn alkalmazta is azt. Pofozkodós volt.

Ha figyelembe vesszük a testi adottságait, pofonjai mindent elsöprő erejét, érthetővé válik, miért rettegett tőle az összes bűnöző és vagány. Bár elítélően nyilatkozott a testi fenyítésről, két-három feles után úgy tűnt, mintha a „makarenkói” hirtelen ráhatás módszerének az alkalmazásában látta volna az egyetlen és gyors megoldást a szocialista együttélés szabályainak elmélyítésére..

Egyenes tartásban, rutinosan kihúztuk magunkat, illedelmes arcot vágva adtuk át az igazolványokat.

„A kis Lekvártól, meg a Tüskétől nem kérek flepnit” - mondta a régi, de soha nem feledett, két-három súlyos pofonnal megpecsételt ismeretségünkre való tekintettel. Észrevette a Balog Sanyi farmer dzsekijének a felső zsebéből kikandikáló rengeteg ötszázast.

„Honnan van a lé...?” - kérdezte tőle. „Az édesanyámtól kaptam, hogy legyen pénz a Balcsira” - válaszolt neki a Sanyi. „Mi a fene, már kint van a Repülős Gizi? Mennyi gempa van nálad?” „Nyolcvanezer kb.” -  mondta jól érthetően. „Bassza meg, majd' egyévi fizetésem van egy ilyen kis szemétnél” - mondta, de a lét nem vette el a Repülős Gizi fiától: „Úgy látszik meg kell látogatom megint az anyádat” – mindössze ennyit mondott.

Ekkor hangosan böffentett egyet, a két kiálló szemfogáról Rozmárnak nevezett,kemény verekedő.

„Hogy áll maga?” - kérdezte megütközve a Rozmárt - még nem ismerte, aki viszont csámcsogva rágózott és mindkét kezét mélyen a zsebébe süllyesztette. „Momentán egy erős közepesre” - válaszolt magába mélyedő rezignáltságtól méla undorral az arcán a Rozmár...

A következő pillanatban akkora pofont kapott a majd kétméteres, hihetetlenül erős, tizenháromszoros Magyar bajnok, Európa bajnok, olimpiai bronzérmes, volt súlylökő, "Vili bá"-tól, hogy fejjel zuhant a két és fél méterre lévő beton virágtartóba.

Varjú Vilmos nehezen tolerálta a tiszteletlenséget magával szemben. Még egyenesebbre húztuk ki magunkat. "Vili bá" kurta kérdéseire adott válaszokat beosztottjai, egy szót sem szólva, gondosan feljegyezték a noteszeikbe.

Percekkel később megjelent a Rozmár is, a feje enyhén reszketett. Hosszú fekete hajában három négy színes árvácska pompázott, amitől úgy nézett ki, mint egy, a csatkai búcsúból érkező, öreg cigányasszony, akit kissé megviselt az élet. Rágóját kivette a szájából s mintegy a jó modorát bizonyítva a füle mögé ragasztotta, kihúzta magát. Onnantól már tisztelettudó figyelemmel nézett az épen maradt jobb szemével, a rabiátus fő rendőrre.

„Neve?” - tette fel neki a kérdést. „Bezerédy Alpár” - felelte, feldagadt félarcától egy kissé nehezen érthetően.  „Vili bá” sűrű bólogatások közepette nyugtázta az udvarias, rövid, pontos válaszokat.

„Na ugye, megy ez” - jegyezte meg elégedett, széles vigyorral az arcán, mivel egy újabb bizonyítékát látta a hirtelen ráhatás alkalmazásának helyességében.

„Holnaptól már a Balatonon is leszünk” - közölte, úgy mellékesen mintha csak magának mondaná. De azért figyelmeztetőleg felénk bólintva beszéd közben. "Vili báék" átmentek a Kalef másik végébe dolgukat végezni. Egy újabb, nevelőszándékkal leadott, Vili bá’ féle pofon tompa csattanása hallatszott a távolból.

„Na megyünk a Balcsira?” - kérdezte a Repülős Gizi fia. „Ááááááááá, jó lesz nekünk a velencei tó is...” - mondtam. A többiek heves, helyeslő bólogatásba kezdtek.

(nyitókép: fortepan - archív)