A színész kitér az SZFE-ügyre és Vidnyánszky Attilával szembeni konfliktusára is. Állítása szerint azért is orrolt meg kollégájára, mert az belerúgott a mestereibe.

A Telex szemlézte az interjú legérdekesebb pontjait. Cserhalmi elmondta, hogy sokszor volt március 15-i ünnepségeken, szétvert ünnepségeken, melyeken ő „a proliszakaszban volt”, hiszen nem voltak ellenzéki kapcsolatai sem, ezért 1989-ben őt is meglepte, hogy megkeresték azzal a 12 ponttal. A megkeresésre gondolkodási időt kért, és „gyalázatosnak, cikinek tartja, hogy betojt”.

„Attól, hogy lelőnek. Aztán azt mondtam magamban, hogy atyamáriám, erre azt mondani, hogy kérek szépen gondolkodási időt? És akkor mondtam, hogy rendben van, elvállalom.”

Ezzel párhuzamban megemlíti, hogy a művészeti akadémián elmondott székfoglalója előtt is némileg hasonló érzések kavarogtak benne, és nem feltétlen számított arra, hogy ilyen hangos ellenérzéseket vált ki. A beszéde apropóján Veiszer Alinda rákérdezett, hogy provokatőr-e, amiből egy debreceni gimnáziumi történet kerekedik ki, konfliktusa az iskola igazgatójával, aminek része volt egy fojtogatáshoz közelítő nyakkendőhúzás is.

A múltidézésben előkerül még, hogy Cserhalmi anyai nagypapájának a testvére volt Dálnoki Miklós Béla vezérkari főnök, aki a Debrecenben megválasztott ideiglenes kormány miniszterelnöke is lett, illetve jogász végzettségű édesapja is horthysta tisztként szolgált.

„Nem volt nekünk apukánk... A háború elvette az apukánkat. A Cserhalmi Gyula, az nem vitt minket kirándulni, engem nem tanított sakkozni, biciklizni... Nagyapám nevelt igazából.”

Cserhalmi elmeséli, hogy bár hazulról hozott egy jobboldali, konzervatív indíttatást, ő a maga részéről úgy utálja a Horthy-rendszert, ahogy van és az apja se szerette, bár ezt soha nem mondta ki.

Bár 1956-ban még csak 8 éves volt, élénk emlékei maradtak meg az utcájukban sorban álló szovjet tankokról, a felgyújtott tankokból menekülő, égő emberekről, egy oldalkocsi motorbicikliről, amiről lőni kezdték őket, kenyérért sorba állókat. Innen kanyarodnak át az életének egy nem ismert fejezetére, és hogy 1957-ben nevelőintézetbe került, de azt, hogy pontosan hogyan került oda, nem árulja el, mert mint mondja, „ez az életemnek egy olyan pontja, amiről nem szívesen beszélek, semmi rosszat nem csináltam.”

„Megtanultam, hogy nagyon kemény az élet már nyolcévesen, vagy kilencévesen. Úgy kezdődött a reggel, hogy az alsó ágy és a felső ágy egymással szemben, és egy-egy pofon egymásnak, tízig. (...) És ott állt a nevelő, és ha neki nem tetszett a pofon nagysága, akkor ő adta. Jó, hát így olyan álla nőtt az embernek, hogy aztán üthették, később lepattant róla.”

Cserhalmi ezután azt mondja, neki az az alapelve, hogy minden fontos és mindenki fontos a világon, csak ő nem.

„Azt mondják Árpa Attilára, hogy színész. Akkor mi vagyok én, kérdezem, hogy mi vagyok én. Ha ő azt mondja nekem, hogy ő fontos, akkor mi vagyok én? Akkor nem vagyok fontos, hát nyilvánvaló.”

Szóba került azt is, hogy az Új Színházból annak idején azért kellett eljönnie, mert „beleszólt a politika”. A beszélgetésben kitérnek Vidnyánszky Attilára is, akivel Cserhalmi dolgozott együtt, jó munkafolyamatnak tartja azt a mai napig is, annak ellenére, hogy az SZFE ügyéven vitába keveredtek.

„Attila elkövette azt a hibát, hogy belerúgott a mestereimbe. Azt én nem engedem. (...) Velük töltöttem az életemet. És azt kérdőjelezték meg, hogy egyáltalán csináltunk-e valamit, vagy csak komcsiskodtunk, marxistáskodtunk. Ezt nem veszem jó néven. Miközben arra is hivatkozik, hogy többek között miattam is jött Magyarországra.”

Erről azonban nem beszélt Vidnyánszkyval, ma már szerinte nincs köztük beszélő viszony. Viszont „azon nagyon röhögtem, amikor mondták az aranydiplomámmal kapcsolatban, hogy nem találták meg a telefonszámomat. Hát ott van a Vidnyánszkynál a telefonszámom.”