Molnár azt találta mondani a Kossuth téri összellenzéki tüntetésen, hogy „nem az a fontos, hogy milyen apró véleménykülönbségek vannak az ellenzéki pártok között”. Z. Kárpát pedig egy nappal korábban az Egyenes Beszédben azt, hogy „áthidalhatatlan ellentétek” feszülnek közöttük. Márpedig ebben – azt hiszem, de legalábbis nagyon remélem, hogy – Z. Kárpátnak van igaza, Molnárnak pedig nincs. Azt hiszem, de legalábbis nagyon remélem, hogy azokat az ellenzéki pártokat, amelyeket demokratikus ellenzékként szoktunk megkülönböztetni éppen a Jobbiktól, de a DK-t biztosan, nem „apró véleménykülönbségek” választják el a Jobbiktól, hanem áthidalhatatlan ellentétek.  

A demokratikus pártok, de a DK biztosan nyugat-európai típusú piacgazdaságban és nyugat-európai típusú demokráciában gondolkodik. Jogállamban, ahol például a hatalmi ágak el vannak egymástól választva, a miniszterelnök vagy a kormánytöbbség parlamenti képviselői nem mondhatják meg a bíróságoknak, hogy hogyan ítélkezzenek. A Fideszhez hasonlóan a Jobbik sem tartóztatta meg magát, hogy ezt megmondja, ha a „kommunistákról”, Gyurcsányról vagy másokról van szó.

A Jobbik a Fidesszel együtt megszavazta az ún. alaptörvény ún. hetedik módosítását, amely megalapozza a közigazgatási bíráskodás különválasztását a többi bíróságtól és a kormány alá rendelését. Amikor a Jobbik ezt az alaptörvény-módosítást megszavazta, akkor ezzel megtámogatta a kormány újabb hajléktalan-ellenes törvénymódosítását, és az újabb menekültellenes törvénymódosítást is. Nagyon remélem, hogy a hajléktalan-kérdésben és a menekültkérdésben sem csak „apró véleménykülönbségek” vannak a Jobbik és a DK vagy a Párbeszéd között.

A Jobbik EP-képviselői nemet mondtak a Sargentini-jelentésre, amelyet az MSZP, a DK és a Párbeszéd EP-képviselői megszavaztak. A jelentés a magyarországi jogállam helyzetéről szól, és az arról szóló szavazás az Európai Unióhoz való viszonyt fejezi ki. A Jobbik a Fideszhez hasonlóan a „nemzetek Európája” elvén áll, ami azt jelenti, hogy az országon belül a kormánytöbbség azt csinál, amit akar, az Unió normái nem kötik meg a kezét. Az ellenzék demokratikus pártjai, de a DK biztosan a föderatív Európa alapján áll, amit éppen Molnár szeret az „Európai Egyesült Államok” jelszavával érzékeltetni. Z. Kárpátnak igaza van: itt áthidalhatatlan ellentét feszül, és nem apró véleménykülönbségek állnak fenn.

Sokan mondogatják: de hát a Jobbik megváltozott. Igen, ez igaz. A megalakulásakor és az azt követő néhány évben joggal tekintettük náci jellegű pártnak a Jobbikot, hiszen félkatonai alakulatokat működtetett, nyíltan zsidózott és cigányozott. Manapság már nem működtet Magyar Gárdát, és csak olykor-olykor cigányozik nyíltan, mint Ander Balázs országgyűlési képviselőjük egy napirend előtti felszólalásban az Országgyűlés plenáris ülésén (már az áprilisi választás után). A Jobbik azonban még mindig szélsőjobboldali párt (mint ahogy a Fidesz is az). Manapság Európában nemcsak a nyíltan zsidózó, cigányozó pártokat tekintik szélsőjobboldalinak, de azokat is, amelyek idegenellenes, bevándorló-ellenes, menekültellenes uszítással szereznek szavazatokat, mint a brit UKIP, a francia Nemzeti Tömörülés (korábban Front), a holland és osztrák Szabadságpárt, a német AfD, s amelyeket emellett az Unióval és az euróval való szembenállás, az Unióból való kilépés időnkénti felvetése jellemez. Mindez a Jobbikra is áll, ahogy természetesen a Fideszre is. A mi régiónkban a szélsőjobboldaliság további ismérve az etnikai alapú nacionalizmus: a román és szlovák szélsőjobboldalnál ez a magyar kisebbség elűzésének hirdetését, a magyar szélsőjobboldalnál a határok nyílt vagy burkolt megkérdőjelezését jelenti. Ez is minduntalan visszatér a Fidesznél is és a Jobbiknál is. Nem hinném, hogy a szélsőjobboldaltól csak „apró véleménykülönbségek” választanák el a DK-t, és reményeim szerint az MSZP-t, a Párbeszédet és a Momentumot is, hanem sokkal inkább „áthidalhatatlan ellentétek”.  

Jobb országokban kizárnak mindenféle politikai együttműködést a szélsőjobboldali pártokkal (Franciaország, Németország). Másutt (mint Ausztriában, Görögországban, Olaszországban) a kormánykoalícióra vagy (mint Dániában) a külső támogatás elfogadására rákényszerülnek, de választás előtti politikai együttműködésre itt sem. Demokratikus pártjaink most éppen ezt teszik, és ezzel saját demokratikus hitelüket teszik kérdésessé.

A leginkább aggasztó, hogy ezért (a „teljes ellenzéki összefogásért”) a demokratikus pártok politikusai és a demokratikus pártokhoz közel álló újságírók, publicisták még lelkesednek is.