Nos, mióta Ajna megszületett, de lehet, hogy korábban azért annál, mert napi szintű kőkemény elvárás lett belőle, megutáltam és ugye ahol ennyien vagyunk, nem pötyögtetem a mártást precíz pontossággal és díszítgetek levelekkel meg mittudoménmivel...

Kérdeztem Zolit, mi lenne, ha olyan adagokat és úgy tálalnék neki, mint a séfek a tv-ben, azt mondta örülne, de utána még megenne vagy 10 parizeres zsömlét. Szóval, múltkor a patikában megkérdezték tőlem, mit főztem aznap ebédre. Mondom főzeléket és fasírtot. Az égbe néztek a patikusok és azt mondták, ejj de jó is az... Hahahahahahaha..!

Egyébként én is így gondolom. Egy jós kis lélekmelengető főzelék 2 fasírttal (főleg ha nem nekem kell megcsinálni), számomra nem egy lapon említhető egy séfes bogyós mittudoménmilyen libamájas 2 falat izével.. Túl nagy paraszt vagyok én ezekhez a dolgokhoz...:), és szerencsére Zoli is.

A gyerekekkel már nehezebb a sztori, mert ha meghallják, hogy főzelék, már húzzák a szájukat...Pedig mondom, nem tudnék lélegmelengetőbbet mondani Nagymamám, Anyukám ízeinél.

Szerencsére, mindent leírtam egy füzetbe, ők diktáltak, én írtam... És vannak olyan gondolatok pl, hogy " várj addig, míg bepókosodik " - gondolt itt arra hogy a sztrapacska olyan dzsuvás lesz, vagy " addig gyúrjad, amikor már olyan fingó hangot ad "... Oké. Ha belegondolok, szerettem csinálni DEEEEEEEEEEEEEEEEE... azt hiszem a főzéshez is kell egy nyugodt háttér.

Majd később talán újra szeretni fogom, hisz célom, hogy az unokáim olyan kíváncsian jöjjenek majd hozzám, ahogy én mentem a Nagyihoz izgulva, milyen finomsággal vár, aztán csalódott voltam, ha "csak" egy pudingot adott, barom ééééén, most már persze csúszva-mászva köszönném azt a pudingot.

Mindez csak arról jutott eszembe, hogy nemsoká hazajönnek a suliból a gyerekek és előre látom az arcokat a kelkáposzta főzelék miatt.