Van egy nagyon kedves szomszédom. Nagycsaládos, ezért ritkán adatik meg a lehetőség, hogy közösen nyaraljanak, együtt mindenki. Idén mégis eljutottak, nem máshová, mint a magyar tengerre. Két éjszakát, három napot töltöttek a Balatonnál. Vártam, hogy hazaérkezzenek és meséljenek, hogyan telt a várva várt üdülés.

Kati nagyon el volt keseredve, sokkal ziláltabb és idegesebb volt, mint mielőtt elment.

Képzeld el, kedves szomszéd – kezdte beszámolóját -, olyan drágaság van a Balatonnál, mintha Svájcba utaztunk volna. Az első napon, amikor megérkeztünk, elhatároztuk, hogy roston csirkemellet fogunk enni. Étterembe nem akartunk menni, mert féltünk, hogy egy hétfős család esetében, várhatóan tetemes összegbe kerülne az étkezés, ennek ellenére mégis felbátorodtunk és betértünk az egyik helyi vendéglátóipari egységbe. Roston sütötték a szebbnél szebb falatokat.

Először a lányom került sorra. Rámutatott az egyik csirkemell darabkára. Amolyan tenyérnyi nagyságú, szépen átsütött darab lehetett. „Azt kérném!” szólt oda az én szemem fénye a kedves arcú pincérhez, aki készséggel ráhelyezte a húsdarabot egy műanyag tálcára, majd közölte az árat: „2700 forintot kérnék!” Felment bennem a pumpa, paprikavörös lett a fejem. Ráförmedtem az illetőre, majd a lányomra: „azonnal add vissza azt a csirkét!” A szívem majd megszakadt, de más választásom nem volt. A pincér visszadobta a husit a többi közé, mi pedig szélsebesen elhagytuk a sütödét. Micsoda dolog ez, gondoltam magamban, mekkora árréssel dolgoznak itt? Az a hús nem lehetett több, 10 dekagrammnál, 2700 forintért akár két egész csirkét is kaphatok, igaz nyersen.   

Roston sülthús-evés sztornó, maradt a zsíros kenyér hagymával.  Nem éppen ezt kívántuk, de mégis csak a hazai ízvilágnak hódoltunk. A kenyérszeleteket jól megszórtuk hagymával, majd a lakoma végén elnevettük magunkat, arra gondolva, hogy ha valaki betér hozzánk, akkor biztosan rögtön ki is tér, elsősorban a házból, másodsorban a hitéből, hogy micsoda büdös szájú család lakik itt.

Eljött a strandolás ideje. Persze a gyerekek pár óra lubickolás után ismét éhesek lettek. Nem akartam őket gyötörni egy újabb zsíros bucival, ezért sorba álltunk egy, a parton található másik sütödénél. Gondoltam kapnak tőlem egy lángost, no, nem a tenyeres, nevelő célzatú suhintásra gondoltam. Stílszerűen fokhagymás, tejfölös, sajtos feltéttel akartam megrendelni a magyar specialitást, hiszen a leheletnek már úgyis lőttek! Ahogyan a sorban ácsorogtunk megpillantottam az ártáblázatot. Újabb csalódottság és düh lett rajtam úrrá. 950 forint/darab. Az öt gyermek esetében ez majdnem ötezer forint!

Hirtelen átfutott az agyamban, hogy otthon, 150 forint egy kilogramm liszt, egy csomag élesztő 75 forint, amihez 6 forintnak megfelelő só kell, plusz az olaj, számoljunk fél litert 250 forinttal. Tehát 481 forintból 30 lángost tudok kisütni. Elképesztő, persze a sajtot és a fokhagymát nem számoltam, biztosan ez lehetett a difi. Ismét kiparancsoltam a gyerekeket a sorból. „Indulunk haza” förmedtem rájuk. „Megint zsíros kenyeret esztek, ha tetszik, ha nem!” Ezúttal két-két szeletet kapott mindenki. Másnap reggel tojásrántottát készítettem, mivel a hozzávalókat olcsón meg tudtam venni a helyi multinál.

A gyerekek nagyon örültek a változatos ételnek. Persze én rohadt kellemetlenül éreztem magam. Ennyire kapzsi, fukar ember lennék? Na de mégsem fizethetek egy 16 forintos lángosért 950 forintot! Ezt a lelkem nem engedi! Tanulják meg a gyerekek is, hogy ne hagyják magukat becsapni!

Délelőtt ismét fürdés, majd meglátogattunk, egy a közelben megtartott borfesztivált. Mondtam is az uramnak, hogy igyunk egy pohárral, hátha jobb kedvünk lesz. Rendben, tette hozzá Lajos. Megálltunk az egyik standnál és kértünk egy-egy deci vörösbort. Az öltönyös, jól fésült borász ajánlotta az egyik fajtát. Úgy tettünk, mintha értenénk a szakmai hablatyot, miközben már csak arra gondoltunk, hogy de jó lenne végre belekóstolni abba a nedűbe. Kérdeztem, hogy mivel tartozunk. Közölte az árat: 550 forint/deciliter. „Jaj Istenem, Lajos!” – hörögtem fel elkeseredettségemben. Akkor ha ketten megiszunk egy-egy deci bort, az 1100 forintba fog kerülni? Nem mintha nem tudnék számolni, csak akartam, hogy az illető vágja a pofánkba ezt az arcátlan árat. Persze komor arccal rá is vágta: „igen, annyi lesz!”. Én is komor arcot vágtam: „nem kérjük!” Némán elballagtunk a pulttól, mondtam a gyerekeknek, hogy irány vissza fürödni!

Ebédidőben és este ismét zsíros kenyeret ettünk, harmadnap reggel pedig a változatosság kedvéért tojásrántottát, majd elindultunk haza. Alig vártam, hogy ismét itthon legyünk – fejezte be beszámolóját az én kedves szomszédom, majd végezetül hozzáfűzte: jövőre, biztosan nem megyünk a Balatonra és neked sem ajánlom!

AdamRos