Én meneteltem már némán, hangosan, álltam egyhelyben, némán, hangosan, esőben, fagyban, világosban, sötétben, szürkében és a szivárvány színeiben, sokadmagammal – és megesett, h lehettünk volna többen, sokkal többen is (kata-tüntetés).

A legjobb – ha ezt a tegnapit nem számítom – a hídfoglalásos volt, amikor rohangáltunk a hidak között, követtük a szintén eszetlenül föl s alá száguldozó rendőrkocsikat, és amit éreztünk, az egy kiskanálnyi forradalom klasszik volt.

Mondjuk, ha a hólyagomat kérdezné valaki, lenne pár keresetlen szava, mert tegnap is vagy 40 percet álltam sorba a toitoinál, de – a hólyagommal szemben – én remekül szórakoztam (hagyd abba, mert bepisilek!), jó társaságban. ugyanez volt a villamosmegállóban, a harmadik járatra fértünk fel, de senki sem zúgolódott, sőt. ha valami miatt ezért megérte mindegyik, mert képesek voltunk arra, amire a hétköznapokba már egyre kevésbé: szeretni egymás.

Ahogy mindig, tegnap is ismerkedtünk, beszélgettünk, ezúttal fiatalokkal, kolozsváriakkal. Vicces, hogy pont azon a helyen álltunk, ahol nem is olyan rég a szerb diákok bringás hadát fogadtuk. (na, az is milyen szép nap volt!)

Hogy öregszem, abban mérhető, hogy állandóan meghatódom. A Hősök terén is csorogtak néha a könnyeim pénteken, meg amúgy mostanában mindig, amikor azt élem meg, hogy sok ember egy helyen ugyanabban hisz. vagy ugyanattól van elkeseredve.

Elhangzott a színpadon, és tényleg elképesztő, hogy 30 év után ugyanazt kell skandálni (ruszkikhaza). te tetted ezt, király. és az idő kerekének visszaforgatása mindig valami áldozattal, büntetéssel jár.

Amúgy már nem akarom többet azt sem ordítani, hogy mocskosfidesz meg orbántakaroggy. Azt akarom, hogy a történelem süllyesztőjében (pöcegödrében) végezzék mind, és nemhogy egy kiáltást, de egy suttogást se kelljen rájuk pazarolni. Őszintén hiszek abban, hogy ennek most eljött az ideje.

Én nem akarok többet tüntetésre járni.

Nem akarok többet olyan dolgokról beszélni, olyan dolgokat követelni, ami minden európai embernek nagyjából magától jár. olyan országban akarok élni, ahol végre nem a politikusokról és az ellenlábasaikról szól az élet, hanem az életről, magáról.

Orbánnak és a bűnbandájának mennie kell. hogy hova, az legyen a jövő nagy kérdése, bízom abban, hogy lesz, aki megválaszolja. De ne kelljen többet százezreknek utcára vonulni.

még holnap szívesen. (Bár, ha Rebeka nem igazgatja meg tegnap éjszaka a kocsmában a derekam, sz’tem nem tudok hazavánszorogni, és most sem mozgok túl kecsesen.)

De holnap azért még táncolnék egyet veletek az uccán.  Úgyhogy emeljétek fel a seggeteket, lécci, és húzzatok el szavazni. És jól gondoljátok meg, kire.

Mert ha nekem megint tüntetnem kell, azt rajtatok verem majd le.

Módra Mild Ildikó, újságíró