Mondhatta volna, hogy nem mennek, ahogy sok európai vezető sem, mert nem akarnak az agresszor Putyinnal, egy másik háború bűnösével együtt ünnepelni. Ezt érteném. Helyeselném is.

De ilyen fenntartásuk közismerten nincsen. A külügyminiszterünk már szinte hazajár Moszkvába, Orbán is meleg kapcsolatot ápol Putyinnal.

Ehelyett az a bajuk, hogy Magyarország a világháborúban vesztett. Ami igaz. Mármint a hivatalos Magyarország, jobban mondva kormánya, a náci Németország szövetségese. Hivatalos Magyarország politikája a valóságos, szenvedő országnak rengeteg áldozatába került: a Holocaust összes borzalma, a Donnál pusztult 2. magyar hadsereg (nem hívták, hanem a kormányuk küldte őket oda), a lebombázott Budapest és más települések, a civil halottak, a szovjet táborokba hurcolt hadifoglyok, az itthon megerőszakolt nők.

De mégis, mi lett volna, ha a hivatalos Magyarország nem veszít, hanem szövetségesével együtt győz?

Még hány háborús halott?

Hányan nem születtünk volna meg, mert apáink odavesznek? Én sem, mert apámat, miután kétszer túlélte, nyilván harmadjára is kiviszik a Don kanyarba. Hány éhhalál a budapesti gettóban, hány Dunába lőtt üldözött? Hány újabb pusztulás az amúgyis csontra soványodottak között a koncentrációs táborokban?

Hány kivégzett katonaszökevény és bujkáló? Még hány hónap, év nyilas rémuralom?

Mire gondol Gulyás és társai, amikor a győzelem elmaradásán keseregnek? Miféle emberek ezek, milyen múltat és milyen jövőt óhajtanának nekünk?