Például azt, hogy annak a művész-értelmiségi elitnek egy része, amely a Nagy Generációnak mondja magát – megélték az átkost, gáncsolta őket a "három T", az állami cenzúra, a cocialista rendszer urambátyám viszonya és örkényisége –, most két-három évtizeddel később miért hajlandó beállni egy hasonló berendezkedésben, ezúttal felülre: nem őket gáncsolják, ők vannak a gáncsoskodók oldalán. Még akkor is, ha ez a posztmodern újkádárizmus nem olyan, mint az előző, a klasszikus modern volt. Ezt le lehet tagadni, hiszen ha egy kicsit hunyorítunk, nincsen. Én is megírhatom ezt a bejegyzést, nem?

A napokban a tagjai közé fogadta Cserhalmi Györgyöt a Magyar Művészeti Akadémia, és a tagok remélték, hogy az idős színész, akármilyen óriás is, lesz olyan lusta, mint ők maguk: nem fog kekeckedni, székfoglaló beszédében mond majd valamit a színház és a film szépségéről, nagyságáról, a tradícióról, a nemzetről, magyarságról. Nemzethységről. Nagy mellénnyel, pátosszal. Minek szennyezze magát politikával egy Nemzet Színésze, egy Kossuth-díjas, aki a legeslegjobb magyar filmekben (Az ötödik pecsét, 80 huszár) játszott? Gyurikám, itt már nem kell hősködni, mi már megharcoltunk keményen Aczél elvtárssal, itt vagyunk a palacsintatorta tetején, végre, hálistennek, illetve annak, aki most az istent játssza. Erkölcsünket bizonyítottuk már, mind vitéz rendszerváltók vagyunk, ideje lustálkodni egy kicsit. Több Kossuth-díj, mint kolbász, maradj te is veszteg!

A Népszava tudósít róla, hogy nem, nem így történt. Cserhalmi mondott néhány cifra dolgot. Kiállt a régi SZFE mellett, amit az államhatalom bedarált: szerinte „okos, értékes, érzéki, európai volt”. Szerinte nem jó, amerre megyünk.

Azt mondta: „egy olyan országban szeretne élni, ahol a politika nem téveszti össze magát a tízparancsolattal, ahol hihetünk magunkban és hisznek nekünk.”

Ami a legjobban tetszett, az a következő. Szerinte „a hatalom ma is egyféleséget akar, egy olyan masszát, amelyből egyformára lehet szaggatni az itt lakókat, és ha ehhez nem hasonultok, akkor nem vagytok jó honleányok és honfiúk. Isten ne adja, hogy ebben a hazában újra bizonyítani kelljen, hogy ki a jó hazafi.”

Bumm.

A hírek szerint a beszédet visszafogott taps fogadta. Mikszáth-novellába kívánkozó izzadás, feszengés. Néz az egész Akadémia, a bámész tudósok s művész urak, még a pipafüst is megáll a levegőbe', jó hogy le nem esik. Nicsak, mond-é valaki valamit? De jó, hogy nem mond, mert még torkukon akadna. Nagy Viktor tagozatvezető uram biz' a szemövegét törölgeté, s látá, hogy innen nemigen lehet a következő napirendi pontra ugorni. Rossz tűz nem alszik, égeti is az arcát vele. Midőn az izzadtságcsepp a homlokáról éppen az orra hegyére ére, a választ is kiböké, csakhogy nehezen esik az neki. „Tudnék vitatkozni” – mondá. De nem vitatkozik. Próbálna csak, de nem szokott hozzá, hogy mondandója legyen.

Van ez a generáció – a „Nagy” –, akik mindennél jobban tudják, mit jelent egy ilyen félautokrata rendszer. Hogy milyen lemaradást, szellemi nyomort, társadalmi szétcsúszást okoz. Van, aki fel is szólal ellene, aki félti tőle a mostani fiatalokat, mert valami jobbat szán a jövőnek, mint ami nekik jutott. De mi a fenéért ennyire ritka az ilyen?