Mind férfiak voltak. A hivatali idejük egyenként átlagosan 931 nap volt. A legrövidebb ideig Hadik János töltötte be a hivatalt, mindössze 17 órán keresztül, a leghosszabb ideig pedig Tisza Kálmán, ő ráadásul egyhuzamban – 5258 napon keresztül.

Orbán nem titkolt és önkéntelen önzésében elismerésre méltó célja, hogy bekerüljön a történelemkönyvekbe. Kétségtelenül különlegesen kiemelkedő képességekkel rendelkezik: 16 éven keresztül ellenzéki politikusként is talpon tudott maradni és többször is képes volt elérni, hogy a jogi lehetőségeket maradéktalanul a maga javára használva kétharmados többséget szerezzen, azaz gyakorlatilag ellensúlyok nélküli zavartalan kormányzást valósítson meg.

Olyan történelmi esélyt szerzett-kapott, amilyet a történelem során csak nagyon kevesek.

A magát jelenleg a nemzeti konzervatívok közé soroló, de 8 éven keresztül a Liberális Internacionálé alelnökeként tevékenykedett Orbán eddig 3523 napon át lehetett Magyarország miniszterelnöke. Ez több mint három és félszer annyi, mint az átlagos idő a magyar történelemben. Több mint kétszer annyi, mint a sokszor támadott, és súlyosan felelőssé tett Gyurcsány Ferenc hivatali ideje. Csak a fent említett Tisza Kálmán (5258 napig), Lázár György (4424) és Bethlen István (3784) voltak csupán hosszabb ideig regnáló kormányfők. (Akik közül ráadásul Lázárt nem is tekinthetjük a valódi hatalomgyakorlónak, inkább az adminisztráció csúcsvezetőjének.)

Ezzel a teljesítményével Orbán hosszabb ideig irányítja az országot, mint

Roosevelten kívül az összes amerikai elnök a sajátját.

A történelemben több időt kapott (szerzett magának), mint amennyi például a Nobel-békedíjas Churchillnek, szintén Nobel-békedíjas Willy Brandtnak, Helmut Schmidtnek, Robert Schumannak, de Leninnek, Jelcinnek vagy Gorbacsovnak jutott.

Nagyságrendileg ennyi ideig irányította országát de Gaulle, Merkel, de a régiek közül Napoleon, Caesar vagy Nagy Sándor.

A kormányon töltött idő hosszabb, mint Petőfi Sándor vagy a Beatles teljes működési ideje: Orbán nagyságrendileg annyi időt töltött a Parlamentben, mint Petőfi Sándor teljes élete.

Mi kerül bele hát a történelemkönyvekbe? Történelemformáló karizma? Vagy egy iPad-en létrehozott, toldozott-foldozott alaptörvény? A Nemzeti Együttműködésnek nevezett, de a döntéshozatalból mindenkit kizáró rendszer felépítése? A mutyik? A talpnyaló gigerlik? A fülkeforradalmiság? A valódi forradalmár Petőfi vajon csóválja-e a fejét…?

A politikától elfordulás? A félelem, a sunyulás, a lapítás? A „rosszabbul élünk, mint 4 éve”, az „elmúltnyolcév”, a „jobban teljesít” és a „reformok működnek”? A silány parlamenti hangnem? Durvaság és agresszió vagy temperamentumos, erős, büszke kiállás? Európaiság vagy éppen európaiatlanság?

Miközben a valódi történelemfordító lépések, pl. az európai pénzügyi és jogi integráció, a NATO-csatlakozás, az EU-csatlakozás nem köthető a nevéhez, pontosabban nem elsődleges az ő miniszterelnöki tevékenységéhez köthetők. Nemzetünk egy dologban jutott konszenzusra: gyűlöljük a politikusainkat és a politikát.

A történelem megadta az időt és az erőt is arra, hogy Orbán nagyot alkosson. Orbán tehetsége arra elegendő volt, hogy megragadja a lehetőséget, és olyan hatalmat szerezzen, ami erőben és időben a párját ritkítja.

Ennyi idő alatt a magyaroknak óriásit kellett volna lépniük a történelemkönyv egyik lapjáról a másikra. Fogynak a kifogások és az idő. Vajon mit írnak majd Orbánról a történelemkönyvek?

Csonka Balázs