Nem mondja kellemesen, de a szabály az szabály, csak ne járna ezzel a kényelmetlen, hetvenes évekbeli határőr retró-fílinggel, lehetne kérni is, lehetne kedves is. De nem elégszik meg ezzel.

Hogy világos legyen, kiről van szó, az első ülésen ülő fiatal lányra hívja fel mindannyiunk figyelmét.

Majd hozzáteszi, az üveg, a nyitott, nem lehet tovább a buszon, addig nem tudunk továbbmenni. Aztán hogy nem lehetett-e világosan érteni, amit mondott. Nem lehet az üveg a buszon. Na már most két megálló között vagyunk, egy zárt ajtajú járaton, nem világos, mit szeretne. A lány dobja ki az ablakon az üveget, vagy ugorjon is ki? Megismétli többször ezt az abszurditást, a fiammal elhallgatunk, többekkel összenézünk. Ilyenkor az ember előbb-utóbb szól vagy nem szól. Egyik esetben sem lesz csuda jó neki, de az utóbbinál még a másik ember megalázottságát is hordozhatja.

Még nem mozdulok, jó a nap amúgy. Láttam a kávézóban, hogy ne láttam volna, hiszen hatcentis betűkkel írja a falon lógó napilap, hogy Orbán nem megy el Brüsszelbe a Soros-szeánszra. Szóval meg vagyunk védve, hiába vuduznak a kilóra-európaiak, a bérnyitottak, az asszonyainkra izéket szabadítók azon a szertartáson. Már csak itthon kell rendet tenni. A kriptokommunista tini kortyolgatók között. Rendes ember tenderen nyer, az alja meg azt kapja, amit megérdemel, a rendre lesz felhívva a szíves figyelme.

A hatalomnélküliség a hatalom kicsi köreit élesztgeti, végre lehet gyakorolni, azokon, akik kisebbek, védtelenebbek, gyengének tűnnek, nem ütnek vissza.

Diákok, akik apróért nyúlnak a táskájuk mélyére, nénik, akik rossz helyen állnak meg a járművön, hajléktalanok, akik már nem fordulhatnak senkihez, szaros kis tudósok, egyetemi tanárok, a nagy eszükkel: jó célpontjai NER autoriter modelljének. Ahol a kisebb, a másmilyen, a gyengébb nem fölemelni való társ, hanem a frusztrációk kiélésének szalmabábuja, ahol a jobb végre a nyíltan destruktív irigység áldozata lehet, ott élénk vágy keletkezik a hatalom iránt. Ahol a hatalomtól nem kérdezhetsz, de ő bárhogyan hozzád fér. A semmihez sem különösebben értő lepofozhatja a kultúra fontos szereplőit hevenyészett, dotált szemétkedésével. Mekk Elek pedig istenuccse meg fog műteni hamarosan, mert hűséges, jó embere a láncolatnak. Reméljük, eleinte a páros szerveinken gyakorol majd.

Mikor a lány megszégyenülten leszáll a megállóban, a sofőr, tadam, azt mondja utána a mikrofonba: „De jó segged van!”, és elénekel hozzá egy kis betétet az „Egy kis malac röff-röff-röff” kezdetű slágerből. Ekkor megyek oda. Arra kérem, ne beszéljen degradálóan az utasokkal.

Leállítja a buszt a Krisztina körút közepén, feláll, szembefordul, és belebeszél a két mondatomba. Azért láthatóan számított rá, hogy valaki jönni fog. „Olvassa el, ami oda van írva, azt olvassa el!”

Az van odaírva, hogy tilos a sofőrrel beszélgetni. Mondom, szuper, mert nem akarok beszélgetni, mondani szeretném. Mások is mellém állnak, végül már négyen vagyunk. A legfurcsább a mosolya. Gúnyos, hithű, fensőbbséges, kioktató. Tájékoztat, hogy csak akkor tudunk továbbmenni, ha abbahagyjuk. Ott áll, velünk szemben, és mosolyog, mint Zsolt, mikor Orgoványról ábrándozik. Áll a busz az út közepén. Engem nem zavar. Az egyik srác szellemesen így szól: „Tanár úr, beállna a megállóba?! Időre megyek.” A másik felajánlja, hogy kiszedi a fülkéből. Még csak az kéne.

Még a mindig igazságos Polt Péter is elpártolna tőlünk. Végül kivárunk, beáll, leszállunk, még mond valamit. Mi négyen elköszönünk egymástól. Semmi nem oldódott meg. De mindennap fokozódik.

Bánki György