A Mátra-bércen és a Galyatetőn jártunk, szép, kissé felhős, de esőmentes vasárnap. Túl sok kirándulóval nem találkoztunk, még a legfrekventáltabb turistautakon sem. Vendégház annál több sorjázik, szinte mind csukott ablakokkal a Galyatetőn, Mátraszentisvánban és Mátraszentlászlón.

Még a híres Vidróczki csárda is csukva volt, igaz egy ember szorgalmasan, több fordulóval hordta ki onnan a szemetet. Amennyire közismert a Felső-Mátra, mint turisztikai célpont, annyira kihalt volt a környék. Még a Mátra-bércen is alig találkoztunk kirándulókkal pedig ez a szakasz, amely az Ágasvár nevű hegyben csúcsosodik ki, nem csak az egyik legszebb rész az országban, hanem az egész hegység névadója is.

A már említett Mátraszentlászlón az országos kék jelzés sárga útirányitó-tábláján minden fel van tüntetve, csak éppen a Galyatető nem. Úgy látszik, akik tervezték sose jártak itt, de talán még erdőben sem. Szerencsére mellette egy régebbi irányjelzőn fellelhető a Galyatető, jó, hogy két oszlop is áll egymás mellet, ami az egyikről hiányzik, az rajta van a másikon. Azt ne kérdezze senki, hogy miért nem egy irányítótábla van, amelyiken minden szükséges információ rajta lenne.

Ez a kuszaság sok helyen visszaköszön a Mátrában, mint, ahogy a turisták ellátása is teljesen ötletszerű. A Galyatetőn, a Turista centrumban reggel csak a szállóvendégek kaphatnak ételt, a csak úgy betévedők esetleg egy presszókávét ötszáz forintért, ha egyáltalán hajlandó a személyzet szóba állni a vendéggel.

A Magyar Természetjáró Szövetség tulajdonában lévő létesítményben elég érdekes, egyedi felfogás uralkodik. Megkérdeztük Balogh Zoltán üzemeltető-vezetőt, hogy bár legalább hat féle leves van az étlapon, mindegyik pontosan 1490 forintba kerül, mi ennek az oka? A válasz szerint nem is igényelnek a turisták olcsóbb ételt, inkább a minőségi kínálatot választják. A többi étel árszínvonala szintén nem egy átlag gyalogos turista pénztárcájához van igazítva. És hiába nevezik magukat turistacentrumnak, hozott ételt az étteremben nem, csak a teraszon lehet elfogyasztani.

Arra a kérdésre, hogy mínusz húsz fokban, ami a Galyán azért előfordul, mi a helyzet? – Balogh úr már nem igazán tudott értelmezhető választ adni. Arról beszélt, hogy a létesítmény tulajdonképpen egy bisztró szálláshelyekkel, ki hallott már olyat, hogy saját élelmiszert fogyasszanak ilyen helyen? Ja és akkor a szállásról nem is beszéltünk, ami a 16 személyes – egy légterű szobákban, személyenként 4100 forint, igaz ebben a reggeli ára is benne van. Ettől vannak kényelmesebb helyek is, persze az áraik is ahhoz vannak igazítva. Viszont az üzemeltető főnök arról panaszkodik, hogy napi 16 órát vannak nyitva, nem könnyű embert találnia ide.

Több munkatársa 30–40 kilométerről jár be dolgozni. Szerintünk a személyzet modortalanságára ez sem volna mentség. Magyarország vezető turista újságjában, a Magyar Turista legújabb számában: Horváth Katalin és Válik Dezső arról írnak, hogy  „Bementünk a turistacentrumba egy kávéra, ahol egyáltalán nem foglalkozott velünk senki. Volt ugyan egy homokóra, amit forgathattunk, hogy lássuk mennyi idő telik el azzal, hogy nem szolgálnak ki minket, de túl sokáig nem kötött le minket ez a játék.”

Hátramaradt még a legjobb rész, a nem rég jelentősen megmagasított kilátótoronyba való felmászás, - ez is a turistacentrum része.  A belépés 200 forintba kerül és egy automata kar csak akkor enged utat, ha ezt az összeget, pontosan egy kétszáz forintossal rójuk le. Visszaadni nem tud, de jegyet sem ad ki – nem tudjuk, mit szól ehhez a NAV?

Az egyik lépcsőn csak felfelé, míg a másikon csak lefelé szabad haladni, ami egészen okos elképzelés lenne, ha nem volnának a torony felső szintjein bivakszállások. Mert aki oda igyekszik, az összes alkalommal előbb fel kell másznia az építmény legtetejéig és úgy vissza az adott bivak bejáratához. Látszólag ez nem lenne baj, ha csak egyszer kellene megtenni az utat, de akinek mosdóra is szüksége van, az jöhet le meg vissza, annyiszor, ahányszor kell, mert vizesblokk vagy bármilyen berendezés nincs ezekben a helyiségekben. Azt nem sikerült kideríteni, hogy a bivakban megszállók, mindannyiszor fizetnek-e belépőt. Viszont ez a szállás ingyen van. Ja csak kétezer forintot kell alkalmanként és személyenként a takarításért fizetni. Hogyan is van ez? Balogh úr szerint valahogy fenn kell tartani a helyet, meg takarítani is kell. Viszont akkor tessék már kiírni, hogy nem ingyenes, hanem kétezer forint, meg ahányszor a szükség leszólít, annyiszor még kétszáz forint!

A toronymagasító tervezők ugyan kaptak építészeti díjat, de azt nem tudjuk, hogy valaha is jártak-e ott személyesen. Mert a kilátószintről nagyon hiányzik egy esővédő tető, itt egyáltalán nem ritka a rossz idő.

A bivak, bivakkolás, a magashegy-mászók szótárából származik, az éjszaka eltöltésére szolgáló, hasadék, sziklabemélyedés, apró barlangszerű képződmény. A mindenféle kényelmi berendezések nélküli megszállást jelenti, minthogy a galyai toronyban is csak üres falak és padlózat várja a bivakkolni szándékozókat.

Azért valami kellemesebbel is szolgáljunk, a Galyatető oldalában kígyózó sárga sáv jelzésű turistaúton az erdőkitermelés miatt több panorámás szakasz is keletkezett. Továbbá van olyan turistaház is a környéken, ahol négy tojásból ízletes rántottát kaptunk 700 forintból – persze ott egészen más a turistákhoz, az igazi természetbarátokhoz a hozzáállás.

Kertész Z István/képek: a kirándulás részvevői