Szilynek ez a műfaja: a cinikus, tárgyi tévedésektől és tudatos torzításoktól sem mentes, mások kárára történő örömködés.  A cél a kettintásvadászat. Az se baj, ha nem tetszik az olvasónak, csak kattintson. Nála ez a siker mércéje.

Nem vitás, mindannyian tudtuk, hogy a Népszavát részben a Fidesz finanszírozta. A mi pénzünkből, az adófizetők pénzéből. Ha nem így lett volna, már régen meghalt volna. Hiszen a nyomdai és a terjesztési piacon is a fideszes Médiaworks volt monopolhelyzetben, és addig srófolta az árakat, ameddig akarta. És persze a lap olvasói, döntő többségben nyugdíjasok, folyamatosan szegényedtek, egyre kevesebben engedhették meg maguknak az előfizetést vagy a vásárlást. Mert az a napi néhány száz forint is befoltozhatatlan lyukat okozott a havi számlájukon.  Nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam, hogy a támogatásnak nem volt ára. Feltételezem, hogy voltak tabu témák, amelyekről nem szabadott írni. Hozzátenném, hogy korábbi kutatási tapasztalataim szerint a médiapiaci magánbefektetők tulajdonában lévő orgánumok többségében is vannak tabutémák, amelyekről nem lehet írni, mert sérti a tulajdonos érdekeit. Ilyen dolog ez a kapitalizmus, főleg ebben a kifejletlen formájában. De emlékezzünk csak az amerikai elnökválasztásra, ahol világlapok szerkesztésébe is beleavatkozott a tulajdonos, pl. Donald Trump érdekei mellett.

De Szily cikkével nem is ez a legnagyobb probléma. Hanem a leplezetlen káröröm és a szakmai szolidaritás teljes megtagadása. Előszöris, szerintem, alapvető jó ízlés kérdése, hogy nem rúgunk bele a földön fekvőbe. És nem örömködünk és jópofizunk a tetem felett. Különösen mivel a Népszava munkatársai tisztességes újságírók, akik az adott keretek között igyekeztek a szakmai normákat betartani. Ráadásul sok színvonalas, információgazdag írás jelent meg a lapban, még az sem stimmel, hogy soha nem írtak az Orbán-család viselt dolgairól. A lap fontos volt a nyilvánosságból csaknem teljesen kiszoruló baloldali, liberális szellemiség megjelenítése szempontjából, azt talán Szily sem vitatja, hogy ennek helye van a nyilvánosságban, még ha ő maga nem is kíváncsi erre.

Az elmúlt évtizedekben számos vizsgálatot végeztem újságírók körében és ezeknek egyik legfájdalmasabb tapasztalata, hogy az újságírótársadalomból csaknem teljesen hiányzik a szakmai szolidaritás. Ennek számos jelét mi, olvasók is tapasztalhattuk, pl. amikor bizonyos szerkesztőségeket nem engedtek be a kormány sajtótájékoztatóira és a beengedés kegyében részesítetteknek eszükbe sem jutott, hogy szolidárisak legyenek kizárt kollégáikkal. De számos más példát is lehetne sorolni. Pedig, ha kialakult volna a szakmai és emberi szolidaritás valamiféle közös platformja, és az együttes ellenállás, akkor a Fidesz-kormány nem lett volna ennyire sikeres a szakma szétverésében.

Tehát sok baj van az újságírótársadalommal és még több a nyilvánosság jelenlegi állapotával, az azonban, hogy egy kolléga nyilvánosan élvezkedjen egy másik, tisztességes orgánum megszűnése és számos kolléga földönfutóvá válása felett - az még most is unikum.