Nyugodt vasárnap, szép idő fogad Selmecbányán, itt szombaton voltak az Európai uniós választások, már csak néhány óriás plakát emlékeztet erre. Nem látunk sok turistát, bámészkodót, szinte kihalt a város. Ahol leparkolunk hallatszik a Leányvár csodálatos harangjátéka, amely egyben figyelmeztet is, hogy múlik az idő, indulni kell. Selmecbánya a hazai felsőoktatás fellegvára, az erdőmérnöki kar innen költözött Sopronba, de a bányamérnököket is itt képezték. A főutca szinte teljes egészében megújult, talán két-három elhagyatott ház van még errefelé, de azok éppen, hogy emelik a hangulatot és így nem lesz giccses svájci város Selmecbányából.

Az épületek alatt bányajáratok húzódnak, egy szakaszt be is lehet járnia annak, akinek kedve van hozzá. Azonban a látnivaló seregnyi, szinte zavarba ejtő a megnézésre érdemes ház. Azonban a városnézéshez jó szív és tüdő is kell, mert itt egyenes utca nincsen, mindegyik valamerre kapaszkodik vagy ereszkedik, attól függ, honnan nézzük. A legszebb képet talán akkor látjuk, amikor estefelé, de még nem teljesen sötétben, városszerte kigyulladnak a korhű-utánzatú nátrium utcalámpák. Egyébként is a belváros a Világörökség részét képezi. Szerintünk sokkal jobb ötletszerűen sétálni a fő utcán és jobbra balra letérni a sikátorszerű hegynek futó mellék utcákba, mint előre megtervezett sétát tenni.

Azonban ifjúsági túratársaságunk egy nagy kirándulást is betervezett. Csak vázlatosan mondjuk, hogy két lehetőséget ajánlunk a város környéki barangolásra, de akik bírnak amennyit mi, azok csaknem harminc kilométer hosszú és több, mint ezer méteres szintkülönbség teljesítésével össze is vonhatják a két körtúrát.

A belvárosból a kertes utcákon és átjárókon egyre följebb kell hágni, míg csak el nem érjük a Paradicsom-hegy oldalában, nagyjából 700 méteres tengerszint feletti magasságban húzódó Eötvös sétányt. Ezen lényegében vízszintesen haladunk, és a várost több kanyarulaton át láthatjuk lent a völgyelésben. Egy hágóba felérve országutak elágazásához érünk, ahonnan a piros jeleket követve előbb a Paradicsom-hegy alacsonyabb, kereszttel ellátott csúcsát érjük el, majd a 939 méteres fő csúcsot is. Ezt követően, előbb leereszkedve, majd újból meredeken felkapaszkodva érjük el az ugyanilyen magas Tanád csúcsát is. Innen még meredekebben ereszkedünk le egy sífelvonó felső állomásához, ahonnan még pár száz métert követve a piros jeleket, összetalálkozunk ismét a kék jelzéssel és ezen térhetünk vissza a város fölé, és a tetszőleges kis utcákon leereszkedhetünk a belvárosba.

Akiknek ennyi nem elég, azok a kék jeleket – sok váratlan fordulattal – egészen az 1009 méteres Szitnya csúcsig kísérhetik. Arra számítani kell, hogy nagyobb esőzések után napokig szalad le a víz a hegy oldalában, gyakran elárasztva a turista utakat is. Sajnos a hegytetőn zárva találjuk a kilátóként és büféként, sőt helyi kis múzeumként is funkcionáló tornyot, de az évtizedek óta üresen álló turistaház középső egyharmadát lakhatóvá tették és az éttermében kaphatunk italt és egytál ételt. Például egy pohár tea vagy kávé egy, míg a tányér gulyás vagy töltött káposzta három euróba kerül.

A változatosság kedvéért a Szitnya sziklás csúcsáról leérve, ahová több szakaszon jól karbantartott falépcsők segítik a haladást, a zöld jelzésen ereszkedünk le a Pocudvalianské (magyarul Bacsófalvi) tóhoz, majd az azt megkerülő szép sétányon ballaghatunk. Sajnos a kis állatkert nem volt látogatható, az okát csak szlovákul írták ki. Innen egy rövid darabon az országúton, majd egy másik piros jelzésen térhetünk vissza Selmecbányára. Azonban a jelzések éppen az elágazásoknál hiányosak, sőt van, hogy egy harapós kutyák által őrzött tanyán is átvezetnek. Útközben érintjük Stiavninické bányát, ezért a kiírásoknál ne örüljünk meg, hogy rövid az út, mert Selmecbányára tényleg hosszú visszatérni. Azonban ennek a szakasznak is meg van az érdekessége, főleg a Klinger vízzáró gátján átvezető turistaút látványos.

Kertész Z István/a képeket: a kirándulás résztvevői készítették