Már az ősznek is vége, de őt az sem lassította le. Itt a tél, mindjárt karácsony. Az ország vegetál, mondhatni, haláltáncot jár, mindezek ellenére tizenöt hosszú év után az idei lesz az első karácsony, amikor a magán és családi örömök mellett a nemzetnek is lesz oka a bizakodásra, ha ünneplésre egyelőre nem is. De a remény lesz a fenyőfák legszebb dísze, bár ez nem mindenkinek tetszik.

A Demokratikus Koalíció és a Kutyapárt ugyanis baljós bejelentést tett: 2026-ban minden egyéni választókörzetben indulnak, márpedig döntően azokban dől el a választás. És mégis indítanak jelölteket a Fidesz legyőzésére egyedül esélyes Tisza Párt ellen! Vajon miért? Hiszen ez itt most nem a pártok versenyének az ideje, nem pár százalékra amortizálódott pártocskáknak kéne plurális demokráciát, a politikai gondolatok sokszínűségét imitálniuk, hanem az ország normális létezéséhez szükséges feltételeket kéne három és fél évtized után újra megteremteni. De mintha a két pártelnök, Gyurcsány Ferenc és Kovács Gergely ezt másképp gondolná. 

Ellentétben a jóval, a rossznak, gonosznak mindig van valamilyen racionális oka, ami kizárólag az elkövetők érdekeit szolgálja. Az övék vajon mi? Találgatás helyett inkább kérdezek: csak nem Magyar Péternek van igaza, és a régi ellenzék összejátszik a hatalmon lévőkkel? Megtörténhet, hogy cserébe a pártjaiknak járó állami pénzért, hajlandók kiszolgálni az ellenzéki pártok minél nagyobb megosztottságában érdekelt Fideszt? Pár száz millió kontra egy ország. Tényleg tisztességes üzlet volna ilyen áron felszínen tartani két teljesen fölöslegessé vált pártot? Na és a demokrácia mit nyerne azzal, hogy ők ugyan néhány képviselővel bent lennének a parlamentben, éppen csak a Fidesz hatalmon maradása árán? Nem számít? Jó elücsörögni a parlamentben, az étterme például az ország legolcsóbb menüjét szolgálja fel. Nem érne mégis sokkal többet, ha a rezsim bukása után az iskolai menzákon, a kórházakban, a szegény családokban is mindenki rendes ebédet ehetne?

Mint valamennyi önkényuralom, a magyar is már pusztán a hétköznapi, állampolgári normalitástól veszélyeztetve érzi magát. Márpedig Magyar Péter minden, csak nem hétköznapi polgár, teljesítményére, amivel megteremtette a hatalomváltás esélyét, egyetlen szó illik igazán: emberfeletti. Egy szál maga a teljes államgépezettel szemben. Ezért is mélységesen lehangoló, hogy nem csak az állami média közpénzfaló cselédei folytatnak hajtóvadászatot ellene, hanem azok közül is sokan, akik magukat amúgy a rezsim tántoríthatatlan ellenzőiként tüntetik fel. Az elmúlt másfél évtized sokféle gyalázatának egy különösen ellenszenves kinövése az ő ténykedésük, és nem sokban különbözik a kormánysajtóétól: kiforgatják, meghamisítják Magyar Péter szavait, elhallgatják a legfontosabb ígéreteit.  

Amíg ő újra és újra elmondja, milyen Magyarország-kép lebeg a szeme előtt, a vele szemben ellenséges ellenzékiek újra és újra azzal érvelnek, hogy semmit nem tudni erről. Ők tehát állítólag még nem hallottak arról, hogy megvetésük tárgya valódi európai demokráciát akar: maximum kétciklusos miniszterelnökséggel, a fékek és ellensúlyok visszaállításával, a kiüresedett demokratikus intézmények tartalommal, hatáskörrel való megtöltésével, európai ügyészséggel, az euró bevezetésének szakmai megvitatásával, az egészségügyi és oktatási minisztérium visszaállításával, a kormánymédiát működtető állami pénzek megvonásával, hosszas, átfogó társadalmi egyeztetést követő alkotmányozással, tehát nem Fidesz módra, és már eddig is tucatnyi más fontos és támogatható elképzeléssel. A Tisza-szigetek népe pedig a miniszterelnök perverz destruktivitása helyett a „megéri jónak lenni” üzenetét szívja magába és adja tovább.

Mindenkinek szíve joga ennek ellenére nem bízni benne, ellenszenvesnek tartani, akár gyűlölni is őt, viszont folyamatos és nyilvános ítélkezéseik közben a valóság eltorzítása becstelenség. De akik így éreznek, legalább hallgatnának, és magukban drukkolnának azért, amit ellenzékiként mégsem lenne nekik ildomos kimondani: maradjon inkább Orbán és az ő tönkretett országa.