De talán tévedek, na meg az igazán fontos dolgok amúgy is a felszín alatt érnek, kavarognak, hogy aztán egy senki által nem várt pillanatban előtörjenek. Akadna ugyan kellemesebb olvasnivalóm is, de mivel a sorsunk megint egybefonódott az egyre elviselhetetlenebb Oroszországéval, beleolvasok Putyin beszédébe, bár sejtem, mi vár rám. Valóban szörnyű szöveg, gonosz, szinte paranoid. Úgy érzem, hibát követtem el, rossz lett tőle a közérzetem, mintha hallucinogénekkel nyomtak volna tele. És Orbán Viktor évértékelőjére még rá se szántam magam. 

Afféle felkészülésképp addig Uljánáról, a 37 éves moszkvai színésznőről olvasok, azt se tudom, honnan került elém a története. Nemrég temette el 23 éves öccsét, Ványát, ő az ukrán fronton esett el. A temetésén azzal vigasztalták, hogy „hősként halt meg”. „Milyen abszurd ez”, mondja Uljána, „én nem akartam az öcsém helyett egy halott hőst.” Az apjukat, Boriszt is agyonnyomja a gyász, de Ványa az ő szemében igenis hős, aki a náci Ukrajna elleni harcban vesztette életét. Putyin igazsága az oroszok többségének szentírás, akkor is, ha vérrel, félelemmel telt hétköznapokkal kell fizetniük érte. És a háborút leszámítva ugyanez nálunk. Uljána családjában mostanáig nem sok szó esett a háborúról, de Ványa halála óta rettenetes viták vannak apa és lánya között. Nyilván hiábavalóan, ezek az ördögök kiszívják az emberek agyát, elveszik tőlük saját gondolataikat. „A metrón nézem az utasokat – mondja Uljána. – A híreket olvassák és félrenéznek. Nem néznek többé egymás szemébe”.

Ha találkoznék vele, elmondanám neki, hogy éppenséggel a pesti metrón sem jókedvű emberek utaznak, de nem is lenne egyszerű normalitást színlelni az abnormalitásban. Rettenetes ez a keleti zsarnok világ, és hiába teszünk úgy, mintha nem látnánk, fél lábbal már mi is odatartozunk. De ha már mazochizmus, legyen teljes, Orbán évértékelőjébe is beleolvasok. Fenn van a kormányoldalon. Bár más a téma, a logikája szakasztott Putyin, az övé is hazugságok, megtévesztések, manipulációk sűrű egymásutánja. Folytonos deviáns elmeállapot. Például ebből tudtam meg, hogy valóságos földi paradicsomot szánt nekünk. Íme egy rövid részlet: „Azt gondoltam, most már hamarosan megérkezünk oda, ahová mindig is vágytunk. Elfoglaljuk azt a polcot a világban, amire tehetségünk, szorgalmunk és a történelmünk, igen, a történelmünk feljogosít bennünket. Ott leszünk a legjobbak között, valahol az élbolyban. Megint lesz sok gyerek, sok millió szív, amely várja az örömhírt, rendben tartott, csinos és biztonságos ország, klímaváltozást is túlélő, zöld Kárpát-medence”. Wow, de jó lesz nekünk!

Két totális, abszolút uralkodó, akár a szemük villanásával dönthetnek országuk és a benne élők sorsáról, gigantomán beruházásokról, banktrezornyi pénzekről, de százezrek besorozásáról, halálba küldéséről is, mégis mindkettőjük beszéde ugyanarra a rúgóra jár: mindenről mindig valaki vagy valami más tehet. Nem tudom, van-e ember, aki kitalálná, mi hiúsította meg Orbánnak az édenkert Magyarországról szőtt terveit. Elmondom. Az, hogy „beütött a covid és kitört a háború”. Aki tehát még mindig az önbecsapás hínárjában vergődik, az tudja be ennek, hogy a sok gyerek helyett most van demográfiai katasztrófa, zöld Kárpát-medence helyett mindenfelé letarolt természet, élboly helyett hátsó sor az EU-ban, biztonságos ország helyett növekvő létbizonytalanság, az EU legmagasabb és egyedül nálunk nem enyhülő inflációja – és mindezek tetejébe Magyarország végzetesen egyedül is maradt; miniszterelnökünk az ország valamennyi, korábban jól működő nemzetközi kapcsolatát széttaposta.

Mindig is ilyennek ismertük őt, diktátorok kivételével jó szava soha nem volt senkihez, még saját nemzete egyik feléhez sem, de ezúttal túl messzire ment: Oroszországhoz kötötte magát, amivel lényegében magánzárkába zárta, kitépte Magyarországot a világból. Putyin győzelme immár egész biztosan nem csak Ukrajna számára lenne katasztrófa. Miért teszi ezt? Nem tudjuk. Az embernek számtalan alkalma van helyesen cselekedni, ezért is olyan megdöbbentő, amikor valaki mégis folyton árt.

A legfeljebb néhány naposra tervezett háború tegnap a második évébe lépett. Elfoglalni Kijevet, elfogni a kormány tagjait és meggyilkolni a demokratikusan megválasztott ukrán elnököt, ez volt Putyin fejében a mesterterv. És amíg a front jobbára egy helyben áll – csak az ukrán lakóházak, kórházak, iskolák, erőművek omlanak le –, orosz területen javában folyik elrabolt ukrán gyerekek ezreinek oroszosítása. Orosz nevelőszülőknél helyezik el őket, hiába követeli őket vissza Ukrajna.

Lvova Belova, a gyerekjogok orosz elnöki megbízottja beszámolt erről Putyinnak, aki egyetértően hallgatta. Ő a magát keresztényként és polgáriként meghatározó magyar kormány és kormánymédia példaképe. Felnéznek rá, becsülik, tisztelik. Az ukrán elnököt pedig, aki a háború kirobbanásakor a meneküléséhez segítséget ajánló amerikaiaknak azt felelte: „Lőszerre van szükségem, nem fuvarra, és azóta saját nemzete és a demokratikus világ hősévé vált, gyűlölik. De az amerikai elnököt is gyűlölik, nagyjából ugyanezért. Ez a gyűlölet minden iránt, ahol akárcsak egy morzsányi morált és emberséget észlelnek, holtbiztos jele Magyarország monumentális kudarcának, semmibe hullásának.