Egy budapesti pszichiátriai intézményben meghalt az ágyhoz kikötözött beteg. Reggel vették észre, hogy megfulladt. Kerestük az ügyben az Országos Rendőr-főkapitányságot, helyettük a Budapesti Rendőr-főkapitányság (BRFK) válaszolt.

A BRFK Kommunikációs Osztálya arról értesített, hogy a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján bűncselekmény gyanúja nem merült fel, az ügyet a BRFK Rendkívüli Haláleseti Osztálya közigazgatási hatósági eljárás keretén belül vizsgálja. A haláleset körülményeinek pontos megállapítása, a tényállás teljes körű tisztázása a folyamatban lévő eljárás feladata, melyről további információt nem kíván adni. 

Seregnyi kérdés merül fel és mivel nem tudjuk a konkrét intézmény nevét, ezért csak feltételezhetjük, hogy, mint minden pszichiátrián, az adott helyen is volt nyitott és zárt osztály. A zárt osztályokon kötelező a nap 24 órájában megfigyelni a betegeket, ezt a legtöbbször úgy biztosítják, hogy a nővérszoba és a kórtermek között széles üvegfal van.

Ha az a gyakorlat, hogy egyes betegekkel nem tudnak mást tenni, mint lekötözni az ágyhoz, akkor ennek a protokollnak nem lehet az a vége, hogy az érintett megfullad. Ezeket a módszereket és feladatokat, az igazgatóság, a főorvosok és az osztályos orvosok felügyeletével és tudtával szabad elvégezni. Tehát, ha ilyen történik akkor – nem akarunk előre ítélkezni – de mindenképpen az orvosok felelőssége.

Ezért nem értjük a rendőrségi hozzáállást, miszerint közigazgatási hatósági eljárásban vizsgálják az ügyet. Azt sem értjük, hogy miért zárták ki az idegenkezűséget, a bűncselekmény elkövetésének lehetséges gyanúját. Az sem kizárt, hogy ellenérdekeltség állt fenn a beteg és más személy között. Az azonban biztos, hogy erőteljesen vizsgálni kellene a foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlanságot. Például egy ilyen helyen, hogyan használhatnak olyan rácsozatú ágyat, amelybe beszorulhat egy beteg feje? Tehát az intézményi felelősség aligha kerülhető meg. A kikötözés viszont - bármilyen kegyetlennek tűnik is, önmagában még mindig jobb, mint az agyongyógyszerezés. Ténylegesen vannak igen nehezen kezelhető, az együttműködésre időszakosan vagy állandóan képtelen ápoltak. Ez azonban nem menti fel a beteggel foglalkozók felelősségét.

Egy humánus társadalomban a legbetegebb ember élete is ugyanannyit ér, mint bárki másé. Mindenki kerülhet akaratán kívül ilyen helyzetbe. További kérdést vet fel, hogyan végzi feladatát az intézményben a betegjogi képviselő?

Mivel pályámon már találkoztam súlyos visszaélésekkel pszichiátriai intézményben, ahol halálesetek miatt a rendőrség is kénytelen volt vizsgálódni, azt tapasztaltam, hogy a hatósági tényfeltárás bizony erősen hiányos volt.

Kertész Z István