Hanem arról, hogy ne kezdjük el átírni az elmúlt tizenhat évet.

Ne beszéljünk úgy az akkori ellenzéki politikusokról, civilekről, újságírókról, jogászokról és közéleti szereplőkről, mintha egy sikertelen, felejthető korszak statisztái lettek volna. Óellenzékiek.

NEM VOLTAK AZOK.

Sokan akkor álltak ki a demokráciáért, amikor ezért még nem járt taps, követőtábor vagy politikai pozíció. Amikor a kiállásnak valódi ára volt. Emberek veszítették el a munkájukat, az egzisztenciájukat, a jó hírüket és a nyugalmukat. Gyakran a családjuk biztonsága is veszélybe került. Voltak, akiket meghurcoltak, megfigyeltek, eljárásokkal támadtak és nyilvánosan megbélyegeztek.

Mégis kitartottak.

Közben azok közül, akik ma a változás élén állnak, sokan még sehol nem voltak. Sőt, voltak, akik éppen a Fidesz rendszerében építették a pályájukat, kaptak tisztséget, lehetőséget és védelmet. Ez nem szemrehányás. Ez az elmúlt tizenhat év története.

A kormányváltás nem azon a napon kezdődött, amikor valaki kilépett egy színpadra, és kimondta, hogy mostantól ő vezeti a változást.  Sokkal korábban kezdődött. Azokkal, akik éveken át vállalták a vereségeket, a támadásokat és a magányt. Akik akkor is beszéltek, amikor kevesen figyeltek rájuk. Akik akkor is ott maradtak, amikor még semmi nem mutatta, hogy egyszer eredménye lesz a küzdelmüknek.

Apám mindig azt tanította: tisztelet jár azoknak, akik előttünk jártak.

Nem pozíciót kell adni nekik. Nem állást, címet vagy jutalmat.  Én sem kérek ilyesmit. Csak ne tegyünk úgy, mintha ezek az emberek nem léteztek volna. Mert akik ma elöl állnak, az elődök munkája és küzdelme nélkül nem állhatnának ott.

Tudjátok, a múltat nem kell megszépíteni, de kitörölni sem szabad.

Mert a demokrácia nem egyetlen ember teljesítménye. És a győzelem sem kizárólag azoké, akik a végén felállnak a színpadra, hanem azoké is, akik hosszú éveken keresztül életben tartották a változás lehetőségét.