A manóházak, a kis hidak, az ajtók, a létrák, a padok, mindent darabokra törtek. Ott, ahol tegnap még gyerekek nevettek, ma csak törmelék maradt. A gyerekek sírnak, a bringások vigyorognak, a Duna-parti házakból pedig sokan megkönnyebbülten nézik, hogy „végre kevesebb lesz a turista”.

Mintha a kilátással együtt megvették volna a közteret is. Ezt a helyet nem pénzért építették. Nem volt belépő, nem volt haszon. Csak egy ember, Kánya Tamás, aki hitt abban, hogy lehet szépet létrehozni másoknak. Hogy a természetben is lehet kultúra. Most mindez a földdel egyenlő. Nem a kéreg, nem a fa, nem az uszadék pusztult el, hanem valami sokkal fontosabb. A közösség érzése, a tisztelet, a józan ész. Aki ezt tette, annak nem csak Manófalvát sikerült lerombolnia. Hanem azt a hitet is, hogy ebben az országban még lehet önzetlenül, szívből alkotni.

Ágoston László FB-oldalán arról írt: Tudod, Manófalva szétverésében benne van minden, amit utálok a mai korban. Adott egy ember, aki létrehoz valami szépet, valamit, ami tényleg különleges, egyedülálló.

És akkor vannak azok, akiket ez zavar. Mert nem lehet elmenni a kíváncsi emberektől a bicikliúton, mert túl sok embert vonz, mert mittudomén. De a megoldás nem az, hogy „jó, üljünk le, beszéljük meg, oldjuk meg, hogy a kecske és a káposzta is megmaradjon".

Nem.

Inkább odamegyek az éjszaka legsötétebb órájában és szétverem az egészet apróra. De várj: nem akkor, amikor készül... nem. Pár órával azután, hogy KÉSZ LETT. Megvárom, hogy minél nagyobbat üssön a készítőn. Hogy a rombolás ne csak tárgyi, hanem lelki szintű is legyen.

Én sose jártam Manófalván, és minden esély meg van rá, hogy (Angliából) soha nem is jutottam volna el oda. Mégis dühöngtem tegnap este a képek láttán, mert valami olyan mély, ösztönös haragot keltett bennem, ami túlmutat kisházakon, manóhágcsókon és hidakon. Azt éreztem, amikor valakik kivágták az ikonikus platánfát Angliában Hadrianus falánál (tudod, ami a Robin Hoodban is volt).

Hány évszázad telt el anélkül, hogy valakinek ez a barbár baromság eszébe jutott volna?! És valamiért pont most, pont ebben a korban jön két lelki nyomorult, aki heccből fejszét ragad és kidönti azt, amit olyan sok ember csodál.

(Az átlag magyar olvasó kedvéért: nem bevándorlók voltak.)

Tudod, ha valaki megoldást akart volna, meg lehetett volna oldani. Lehetett volna beszélni az alkotóval, lehetett volna beszélni az önkormányzattal, lehetett volna kompromisszumot kötni...,de az éj leple alatt szétverni egyszerűbb.

Volt egy darab ember, aki úgy gondolta, az ő érdeke fontosabb, mint mindenki más, és ezért átgázolt mindenki máson. És úgy gondolta, ez rendben van így.  Ez az a korszellem, ami megmérgezi az életünket: az, hogy nem hiszünk már a közösségekben. Nem lehet valamit a köz számára készíteni, mert felbátorodtak azok a lelki nyomorultak, akik úgy érzik, a közösség fölött állnak.

Angliában legalább sikerült elkapni az elkövetőket, és az életük következő 4 évét rácsok mögött töltik. Nem egy fa miatt, hanem azért, mert sok embernek okoztak fájdalmat. Elvettek valamit, ami mindenkié. Megrongáltak valamit, amiben mások örömüket lelték. Szerintem egy társadalom egészségi állapotát semmi sem fejezi ki jobban, mint hogy hogyan reagál az ilyen támadásokra.

Hogyan védi meg magát és az értékeit. Minden szinten. Manóktól az óriásokig.

(kiemelt kép: Kánya Tamás a mesebirodalmában; kép: az alkotó a vandál támadás romjai közt)