Magyarország miniszterelnöke, bizonyos Orbán Viktor a magyar olimpiai aranyérmek számát elemezve az alábbiakat mondta: „a magyar törekvő fajta, mert mindig többet és jobbat akar, de nem mindegy, hogyan vagyunk elégedetlenek: van egy libsi elégedetlenség. Az egy nyegle, semmi se jó, ez is rossz, az is rossz. És persze mindig valaki más tehet arról, hogy az rossz. De van egy keresztény hagyománya is az elégedetlenségnek, és ez él Magyarországon. Én ehhez tartozom, állandóan elégedetlen vagyok: ez is jó, mert hat, az nagyon jó. De lehetne hét is, nem? Meg lehetne nyolc.”

Első hallásra az ember azt hinné, hogy a miniszterelnöknek nevezett, ápolóitól pár percre elszabadult futóbolondot komoly napszúrás érhette. Persze eltérő lehet annak megítélése, kiváltképp napjaink Magyarországán, hogy az ország második közjogi méltósága használhat-e hivatalos megszólalásai során olyan kifejezést, hogy „libsi”. Szerintem simán taplóság és surmóság, vagyis hamisítatlanul Orbán Viktoros, ám a szándékolt nyelvi pallérozatlanság megfelelő gyúanyagként szolgálhat ahhoz, hogy garantáltan fellelkesítse és izgalmi állapotba hozza az egyre inkább a Fidesz centruma felé tartó, amúgy olykor-olykor már kókadozni látszó, szubtilis ízlésű közönségét. De a stiláris igénytelenségnél és alpáriságnál akad egy nagyobb probléma: vajon a libsi szót („libsi elégedetlenség”), amely a liberális szóból ered, vagyis amely kifejezetten politikai identitásról árulkodik, miért állítja oppozícióba a „keresztény” („keresztény elégedetlenség”) szóval, amely viszont kifejezetten vallási identitást fejez ki? Ilyen logikai és érvelési hibát aligha követ el józan ítélőképességének birtokában lévő ember, ugyanis ennek nincs semmi értelme. Ráadásul ebben a formában a mondat a magyar miniszterelnök elemi, vagyis súlyos és megbocsáthatatlan politikai és vallási ismereteinek hiányáról árulkodik. A két fogalom ugyanis messze nem két egymást kizáró dichotómia, legyen elég most az ún. liberális kereszténység (liberális teológia) nagyhatású szellemi mozgására gondolni, amely a 18. sz. végétől jelentkezett, egyaránt jelen volt a protestáns és a katolikus teológiai mozgásokban, s hatása mind a mai napig rendkívül jelentős. Elég, ha csak néhány nevet említek: Schleiermacher, Harnack, Bultmann, Tillich, a francia katolikus modernizmus és az azt követő „Nouvelle Théologie”, vagy Hans Küng.

A „libsi elégedetlenség” és a „keresztény elégedetlenség” aszimmetrikus ellenfogalmaknak kizárólag egyetlen értelemben van üzenetük: aligha hinném, hogy minden magyarok miniszterelnöke ne tudná – amint annak mára nyelvészeti irodalma is van –, hogy a „libsi” szó a liberális és a bibsi (biboldó – gúnyosan: zsidó, cigány eredetében: kereszteletlen) szavak összevonásának eredménye. Így rögtön értelmet és jelentést kap a libsi és a keresztény szembeállítás, hiszen a libsi már nem politikai, hanem a keresztény fogalommal megegyezően vallási identitást hivatott kifejezni: mindezt sunyin, alamuszin, rejtőzködő gyávasággal, primitíven kódolt, ám a rajongó tábor számára játszi könnyedséggel dekódolható módon.

Orbán Viktornak tehát már az olimpiai aranyérmekről is a keresztény versus nem-keresztény, azaz zsidó ellentét jut az eszébe, újult erővel és szűnni nem akaró kedvvel mélyítve az országot behálózó lövészárkokat.

De ha már a „keresztény elégedetlenség” – amúgy meglehetősen nehezen értelmezhető – jelzős szerkezet buggyant ki Orbán Viktor beszélő szervén, hadd emlékeztessem a „keresztény” miniszterelnököt arra, egyúttal üzenve keresztény családjának és csókosainak, hogy az Újszövetség azt mondja, hogy az elégedettség nem a javak bőségétől függ és a hívőket is megkísértő nyerészkedés vágyától: „…bomlott agyú, igazság híján levő embereknek torzsalkodása származik, akik a vallásosságot jövedelmi forrásnak tekintik… Akik meg akarnak gazdagodni, kísértésbe esnek, sok esztelen és káros kívánság kelepcéjébe, amelyek romlásba és kárhozatba döntik az embert. Minden baj gyökere ugyanis a pénz utáni sóvárgás.” (1Timóteus 6,5-9)

És akkor idéznék még a Héber Bibliából (Ószövetségből) is egy verset, csak azért, hogy lássuk, milyen valójában az a bizonyos „libsi elégedetlenség”, s hogyan utasítja el a héber szöveg a tisztességtelen vagyonszerzés utáni vágyat és elégedetlenséget: „Eltűrhetem-e a hamis mércét, a kicsire szabott, gyűlöletes mérőt? Jogosnak tarthatom-e a hamis mérleget, és a zacskóban a hamis súlyokat? Azért hozzáláttam, hogy sújtsalak, hogy pusztítsalak a bűneid miatt. Vetsz majd, de nem aratsz, sajtolod az olajat, a mustot, de olajjal nem kened magad, és nem iszol a borból. Eszel majd, de nem lakol jól soha.” (Mikeás 6,10-14)

Melyhez hasonló érzületet kívánok Orbán Viktornak és a további mértéktelen és tisztességtelen gazdagodásban reménykedő, anyagi helyzetével „keresztényiesen” elégedetlen családjának.