Orbán néhány mondat alatt eljut az ÁVH elítélésétől az ÁVH szókincséig. „Nyomon fogjuk őket követni.” „Minden egyes embernek a nevét” nyilvánosságra hozzuk. „Ki fia borja.”

És majd eljön a felelősségre vonás.

Az ÁVH-ra hivatkozik, miközben felsorolja az ÁVH politikai technikáinak rövidített kézikönyvét.

Sulla proscriptiós listái, a jakobinus gyanúsítás logikája, a diktatúrák kartotékrendszerei mind ugyanarra az egyszerű elvre épültek: előbb azonosítani kell az embert, aztán megjegyezni, végül elérni, hogy tudja, egyszer sorra kerülhet.

Orbán ezt „higgadtan és nyugodtan” közli. Éppen ettől válik igazán súlyossá: a megtorlás megfontolt, előre meghirdetett politikai technikaként jelenik meg.

A legárulkodóbb mégis az, hogy mindezt éppen a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Vagyonvédelmi Hivatal dolgozóinak címzi, vagyis egy olyan intézmény munkatársainak, amelynek feladata a közvagyon, pénzmozgások és tulajdonosi kapcsolatok vizsgálata.

A „ki fia borja?” fordulat már önmagában döbbenetes: egy állítólagos jogállami érvelés közepén egyszer csak felhangzik a személyes eredet, a családi háttér és a politikai számontartás nyelve.

Egy jogállamban az a lényeg, kié lett a közvagyon, milyen döntésekkel került hozzá, és törvényes volt-e az útja. Az ügyintéző családfája csak annak érdekes, aki az eljáró személyét akarja nyomás alá helyezni.

Montesquieu ezt a fejezetet kifelejtette a Törvények szelleméről írott munkájából: Hogyan kell a jogállamot úgy helyreállítani, hogy előre megfenyegetjük azokat, akik majd alkalmazni merik a törvényt.

A mondat politikai fordítása ennyi: Ne vizsgáljatok. Ne kérjetek iratot. Ne kövessétek a pénzt. Ne bontsátok ki a tulajdonosi láncot. Ismerni fogjuk a neveteket.

Orbán Viktor az önkény ellen emel szót, és közben az önkény nyelvén beszél. ÁVH-t keresett a frissen létrehozott vagyonvisszaszerzési hivatalban; végül a mikrofonban és a tükörben találta meg.