Amikor a félelem, amely addig feszesen tartotta a díszleteket, megrándul, és hirtelen láthatóvá válik, hogy a márványoszlop ócska rétegelt lemez, a trónus nem dicsőség, hanem rozsdás, vasvázas tákolmány, amely recseg és nyikorog, ha ráülnek, és az istenként tetszelgő úr valójában nem más, mint egy népi színjátszó-körös csepűrágó, aki annyiszor játszotta el a nagy államférfit, hogy el is hitte magáról, hogy ő Caesar, miközben a lábszagú tornateremben hungarocell elemekből állt össze a díszlet.

Caligula egyszer hadat üzent a tengernek. Bár az eset mai napig vitatott, de tény, hogy két történész, mind a latin Suetonius, mind a görög Cassius Dio erről számolt be. Az elbeszélések szerint a császár hadba vonult a hullámok ellen, s parancsot adott a légiónak, hogy álljon csatasorba Gallia partjainál. A trombiták zengtek, a zászlók lobogtak, és a légiósok – fegyelmezett, értetlen arccal – előretörtek a vízbe. Parancs szerint. Aztán Caligula győzelmet hirdetett. A zsákmányt – kagylókat – ládákban vitette vissza Rómába. A diadalmenet megvolt. A tengert legyőztük – diadalmaskodott a császár.

Ez a jelenet azóta is a hatalom önparódiájának szimbolikus csúcspontja. De csak addig volt az, míg meg nem érkezett Orbán Viktor, a Kárpát-medencei kagylógyűjtő.

Ő nem a tengert, hanem a színeket tiltotta be.

Nem légiókat küldött a habok ellen, hanem rendeleteket egy nem létező ellenség ellen. Képzeletbeli viharral harcolt, közben a valóság sétált el mellette fütyörészve, szivárványszín zászlóval. A hatalom, amely retorikai rombológépként dübörgött, ma egyetlen nap alatt foszlott szét: egy szelíd, ironikus, ünnepi mozdulattól. Egy hatalmas fityisztől.

És ahogy Caligula kagylódiadalma után a római patríciusok már nem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek, úgy most a NER-elit nézi döbbenten: mi történt? Hol van a rettegett szó, amely elnémította a jogot, megrántotta a médiát, porba nyomta a kritikát? Hol van a vezér, akinek minden gesztusa esemény volt? Ott áll a balkonon, talán még mindig beszél. De már nem hallani. Mert mögötte zeng a nevetés.

Ez a nevetés nem önfeledt. Ez történelmi. Ez a vég kezdete.

Most kezdhetnek félni Tiborczék, akiknek a betonja nem tapad a földhöz. Mészáros, aki olyan gyorsan hízott, hogy már elfelejtette, milyen volt nem hízni. Rogán, aki minden valóságot újraírt, és most először tapasztalja, hogy a valóság visszaír. A császár itt is meztelen – de ezúttal kagylóhéjakat visel páncél gyanánt. És a tömeg – amely már nem fél – nem ledönti, nem megüti. Egyszerűen csak kineveti.

Ez a nevetés nem harsány, nem bosszúálló. Ez az irónia mosolya. A felismerésé: hogy a zsarnok – minden pátosza, minden pöffeszkedése, minden hőbörgő történelemhamisítása ellenére – valójában mindig is az volt, ami most teljes fényében megmutatkozik: egy kisstílű, szorongó, történelmet nem értő kagylógyűjtő. Aki azt hitte, hogy a tenger legyőzhető. És közben maga lett a szánalom tengerében sodródó tutaj.

A legnagyobb hatalom ott bukik el, ahol a legkevésbé számít rá: a nevetésben. Nem a guillotine alatt, nem a népbíróságon, nem börtöncellában. Hanem akkor, amikor már senki sem veszi komolyan. Amikor a nép már nem fél, nem retteg, nem tart tőle, hanem szórakozik rajta. A tekintély halála nem dráma. Kabaré.

Orbán Viktor ma hivatalosan is bohóccá vált. És ez a legméltóbb ítélet, amit egy zsarnok kaphat.

Mert a diktátorok nem ismerik a történelmet, csak felhasználják, meggörbítik, újramázolják, a maguk képére és hasonlatosságára. A történelmet nem tanulmányozzák, hanem díszletezik: a tényeket cserélhető háttérképeknek tekintik, az összefüggéseket reklámszlogeneknek. Pedig, ha ismernék, tudnák: nem istenek uralkodnak, hanem emberek. És minden emberi hatalom ideiglenes. A zsarnok, bármennyire is öröklétben reménykedik, nem kivétel, hanem ismétlés.

És minden zsarnoki ismétlés a bukás variációja.

Orbán sem tudta ezt. Ehelyett parancsot adott, a legfélelmetesebbet: Pride betiltva, fenyegető rendőrség felsorakoztatva, arcfelismerő kínai kamerák bevetve, hivatalos hatósági szigorral és Novák Előd keretlegényeivel súlyosbítva. Rendeletbe foglalt félelem. Aztán jött a valóság.

És a valóság kiröhögte. Mert soha ennyien nem vonultak. Soha nem volt ilyen vidám, önfeledt, békés sokaság. A parancs elpárolgott. Az isteni szó elcsuklott. És ott állt ő, aki a tiltással királlyá koronázta magát – csak épp Übü királlyá. Önmagát tette nevetségessé. Azzal a pátosszal, amellyel maga próbált örökkévaló lenni, s egy rossz vásári komédia alakja lett: Pantalone, az önimádó, kapzsi, leépült zsarnok, Il Capitano, a hencegő, üres tekintély, Il Dottore, a szószátyár ideológus és Pulcinella, a torz diktátor, a ravasz tolvaj, az aljas cselszövő, s az ócska bugris, mind egyszemélyben. Egy jelentősen túljátszott figura, akinek mondatait már nem értelmezik, csak idézik, majd felszabadultan elnevetik magukat utána.

A zsarnok most ott ül az aranyozott kempingszékén, és vár. A történelem innentől már pontosan tudja a dolgát.