Idomeniben második napja dolgoztunk. Első nap tulajdonképpen idilli volt, amennyiben idillinek nevezhető a rendőr- és katonai sorfalak között továbbhajszolt emberek sokasága. Szabályok voltak, hogyan kell várakozni, mikor és ki indulhat. A parancsszavak között beszélgetés, sőt nevetés foszlányokat lehetett elcsípni, a béke olyan, mint a pipehúr, azonnal felüti a fejét, ha teheti. Nehéz kigyomlálni.

Másnap azonban a határhoz közeledve azonnal hallottuk, hogy baj van. A mezőt, bozótost vészjósló morajlás töltötte meg. Voltam már sokszor oszlatáson, tömegtüntetésen, ilyen hangzuhatagot nem hallottam. Mintha emberi kiáltással akarnának betont törni valakik. Mitadisten, Petőfi ugrott be, és az zakatolt a fejemben: "hogyan mulat a nép?". Régi hibám, ahányszor nyílt mezőn haladok át, mindig beugrik P. A helyszínre érve láttuk, hogyan és miért örvénylik az üvöltés. Aznap reggel túl sok átkelőt hoztak a rendőrségi buszok, és hiába voltak kint a görög rendőrök, a macedón katonák. Nem lehetett az embereket kettes, vagy hármas sorokba terelni, csoportokra osztani. A pánik ragályos. Minél magasabbra emelkedtek a gumibotok, annál jobban feszültek neki a fegyvereseknek a fegyvertelenek. Megint P. beszélt a fejemben - ez tényleg tenger volt. Víz. Emberi örvény, amibe belekeveredtünk.

Robi a kezembe adta a statívot, a kamera dobozát, és olyan szöget keresett, ahonnan a sorfalat állók és az áttörni akarók is jól látszanak. Dani pedig a rendőrök és a menekültek között, ott ahol a legjobban suhogtak az öklök, felmászott egy betonrúdra. Mint egy hosszú lábú vízimadár. Onnan hajolt le egészen közel az arcokhoz. Zúgtak el mellette az ütések, és ő - a szakma sokat emlegetett szabálya szerint - egyre közelített az emberekhez. A rendőrök folyamatosan ordították, hogy "sit down". Embertől emberig haladva kényszerítettek földre mindenkit.

Álltam ott a földre küldöttek között, kezemben a statívval. Néztem Danit, ahogy ezt a szörnyűségesen szép táncot lejtette a betonrúdon. Majd farkasszemet néztem a rendőrnővel, aki látható pánikkal, magasra emelt gumibottal rendelkezett. Először arra gondoltam, hogy én ezzel a hosszú statívval nem is tudok leülni. Aztán arra, hogy a statív ürügy. Egyszerűen nem tudok, és nem akarok parancsszóra tenni semmit. Álltam tehát a porba burkolózottak között. Mereven, egyenesen, igazodva a statívhoz. Fürkésztem a rendőrök arcát. Aztán nagyon mélyről feltört belőlem a sírás, meg a szégyen. Mert én megengedhettem magamnak ott, hogy állva maradjak, a kushadók és kussoltatók között.

Kép+szöveg: Parászka Boróka