János evangéliumának első sora: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige” (Jn 1,1). A NER evangéliumában, legújabb fordítás szerint: Kezdetben volt a Húzzanak haza, és a Húzzanak haza a NER őstahójánál volt, és a NER őstahója volt a Húzzanak haza.

Aki ezt mondja, nem csupán nyelvi aktust hajt végre, hanem világot teremt: egy olyat, ahol az ember csak ott ember, ahol ő mondja meg, hogy ki lehet jelen. A „másik” kiűzése a térből nem más, mint egy sajátos apokrif teremtéstörténet, melyet nem Isten, hanem a viceházmestertudat delíriuma hajt végre.

A „Húzzanak haza!” a másik tagadásának végső aktusa, Lévinas morális arculcsapása. Ahol a másik arca megjelenik, ott kezdődik az etika, de ez a mondat azt óbégatja: nincs arcod, nincs neved, nincs helyed. Ez etikai eutanázia – a másik eltörlése a térből és a nyelvből, a puszta létezésből.

„Raus!” – ismerős? A legmocskosabb ideológiákból és leplezni próbált nyüszítő félelmekből összeállt kollektív ördögűzés, amely mindig a másikat nevezi meg démonnak. Amikor Mészáros Lőrinc azt mondja: „Húzzanak haza”, az már hermeneutikai kihívás. Mit jelent a „haza” annak a szájából, aki közpénzből kapta a vagyonát, és a mondat közben vélhetően az arany Rolex zárját birizgálja, hogy időben elérje a VIP-páholyt? Itt nem a „haza” szó hangzik el – hanem annak paródiája, amit stadionbetonból, kormányzati megbízásokból és műanyag erkölcstanból gyúrtak.

Ez nem más, mint egy visszájára fordított teológia, a közpénzen szponzorált alpáriság áldása, amelynek vége nem „Ámen”, hanem: „Nekem van igazam, mert a Viktor engem szeret.” Mert a világ egyszerű: vagyunk „mi”, akik hazahúzunk, és „ők”, akik már mindent hazahúztak.

A Biblia ismer ilyen figurákat. Például Nábót története: a király (Acháb) megkívánja a kisember földjét, Nábót nem adja. A hatalom nem alkuszik – „jogilag” kivégezteti. Ma már nem szőlőt kíván, hanem közbeszerzést, szállodaláncot, uniós támogatást. És ha valaki tiltakozik, jön a mondat: „Húzzanak haza!” Nábót meghal – a mai Nábótok pedig hazahúznának, csak épp nincs már haza. Kizárólag az utolsó négyzetcentiméterig ellopott, kisajátított, kizsarolt magyar ugar, s az égig-nyúló giz-gazok.

Ez a mondat maga a közlés elleni merénylet. Nem gondolatból fakad, hanem pálinkás önérzetből, és egy ideológiát sűrít egyetlen haragszagú fröccsenésbe: ti nem vagytok itthon, mi viszont már mindenhol otthon vagyunk.

De vajon kinek a hazájából parancsol haza Mészáros Lőrinc? Ki ruházta fel erkölcsi joggal, hogy bárkit hazaküldjön? Ő, akinek birtokai addig az övéi, amíg a főparancsnok másként nem dönt? Ő, aki a vagyonával együtt a mondatait is MNB-alapítványi csomagban kapta? Most apostoli hevülettel parancsol: „Húzzanak haza!” Mint egy ószövetségi karikatúra, aki összekeveri a Szinaj-hegyet a VIP-páhollyal.

Ez a „Húzzanak haza” a NER végső tanítása: az ország azé, aki elég gyorsan váltott gázszerelésről holdingra, és csendben nézte végig, ahogy a „köz” megszűnik, és helyét átveszi a „mi.” Mert itt már nincs társadalmi szerződés – csak társasági.

És hová húzzanak haza azok, akik ezt hallják? A tanárok, akik már elhúztak, mert itt nincs becsülete a tudásnak. A fiatalok, akik Bécsben, Münchenben vagy Londonban szolgálnak fel kávét, miközben a volt osztálytársuk a vagyonkezelőnél ül. A színészek, az orvosok, a történészek, a zsidók, a romák, a melegek, a hajléktalanok. Hová húzzanak haza, ha a haza már más birtoklapján szerepel?

A „Húzzanak haza” a legőszintébb mondat, amit ez a rendszer valaha kimondott. Aki nem része a klientúrának, az idegen. Aki kérdez, az gyanús. Aki gondolkodik, az nem magyar. Aki más, annak mennie kell. Ez a mondat nem kiszaladt, hanem kisütött: addig vagytok otthon, amíg kussoltok.

Ez nem egyszerű bunkóság – ez metafora a javából. Egy rendszer szólalt meg, amely nemcsak a vagyon újraelosztására, hanem az igazság eltüntetésére is törekszik. És mindez akkor, amikor a kormány új törvényt készít a sajtó elhallgattatására.

A rendszernek nincs kérdése – és főleg nem tűr kérdéseket. Az igazság nem érdekes. Csak a győzelem. És ha jön valaki, aki kérdez, aki emlékeztet tényekre, felelősségre, közpénzre, annak a luxusszálló lépcsőjéről, 22 milliárdos gép bódulatából odaszólnak:

„Húzzanak haza!”

Ez nem Mészáros mondata. Ő csak rozsdás hangszóró a falon. A mondat a hatalomé. Azé, amely épp e pillanatban készíti elő az új törvényt a sajtó „egységesítésére” – hogy ezentúl, ha valaki nincs összhangban, ne legyen jelen. Se kérdésben, se válaszban, se a nyilvánosságban.

Ez nem törvényalkotás – ez új teremtéstörténet. Az első nap: És a hatalom mondá: legyen csend – és lőn elnémulás. Második nap: legyen csak egy hang – az enyém. Harmadik nap: a többiek húzzanak haza. A negyedik napon megpihen – egy VIP-páholyban.

Ez bibliai szintű istenkáromlás. Aki így beszél a sajtóval, az nemcsak arrogáns – hanem magát teszi meg forrásnak és végszónak. Aki azt mondja: ti húzzatok haza, az azt mondja: én vagyok az Ország. Én vagyok az Alfa és az Ómega. Én döntöm el, ki beszélhet és mi az igazság. Én vagyok a Haza.

Mészáros nem kérdez. Parancsol. És amit mond, az nem vélemény – az etikai roncsolás. Amikor újságírónak ezt mondják: „Húzzanak haza” – a hatalom eltörli a közbeszéd szentségét. Ahol már nem lehet kérdezni, ott az ország csak földrajzi hely – otthon nélkül.

Ez nem válasz volt, hanem hitvallás. A rendszer megnyilatkozása. Ez nem pökhendiség volt, hanem Ige – a NER apokrifjából: „Kezdetben volt a vagyon. És a vagyon Istennél volt. És a vagyon Isten volt.”

Mészáros nem tudja, mit mond. De a rendszer tudja, hogy mit mondat vele. Mert ebben a mondatban minden benne van: sajtógyűlölet, igazságtól való félelem, jog lesöprése, hitre emelt mohóság. Benne van az új törvény is, amely a sajtót egy kézbe – inkább egy ökölbe – adná. Egy ökölbe, amely nem ír, nem beszél, csak üt.

Mit jelent tehát, hogy „Húzzanak haza”?

Azt: ti idegenek vagytok.

Miért? Mert kérdezünk.

Miért kérdezünk? Mert azt hisszük, ez még ország – nem zsákmányasztal.

Húzzatok haza. Mi már mindent hazahúztunk.

Hazahúztuk a pénzt, a jogot, a törvényt, a nyilvánosságot, az iskolát, a színházat, a templomot, a múltat, a jövőt, az orvost, a tanárt, a kultúrát – mindent. Minden nálunk van.

Ti csak kérdezhettek – amíg hagyjuk.

Ez nem káromkodás. Ez a hatalom törvényi nyelve. Az új „átláthatósági törvény” preambuluma – csak sokkal őszintébben.

A NER nem üldözi a nyilvánosságot – törvénybe foglalja a felszámolását.

Szerintük nem az a közérdek, hogy megtudd, mire megy a pénz – hanem az, hogy ne kérdezd.

És végül – mivel teológiai alázat nélkül nincs végszó – mondjuk ki: akik ma hazaküldenek másokat, egyszer maguk is haza fognak húzni. Porból lettek, előbb nemzeti konzultációvá, végül porrá lesznek.

Vagyis semmivé.

Ámen!