Kövér László szerdán azt sikította el a parlamenti eseményeket követően, hogy puccskísérlet volt, s a legfájdalmasabb szankciókat szeretné alkalmazni az elkövetőkre.

A lényeg - s ha semmi mást nem is, de ezt megtanulhatta Kövér az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének segédmunkatársaként -, hogy a szavak értelmének és jelentésének önkényes, a párt és a mozgalom érdekeihez történő alakítása vagy átszabása - a ráolvasás mágikus gyakorlatához hasonlóan - komoly eredményekkel kecsegtethet, s a legsunyibb vagy legaljasabb politikai célok megvalósításának első állomása a szavak politikai erőforrásként való alkalmazása és hasznosítása.

Egy olyan beszédstratégiáról van szó, amely - egyebek mellett - a politikai ellenfelet a megváltoztatott jelentésű szavak használatának stigmatizációs erejével politikailag kriminalizálni és/vagy patologizálni kívánja, valamiféle politikai bűnbandának és az egész közösség ellenségének minősítve őket.

Nagy ennek az elméleti irodalma (Victor Klemperer, Reinhart Koselleck, George Schwab, Murray Edelman, Kenneth Burke és mások), most csak egy konkrét, Kövérnek is bizonyára tetsző és számára paradigmaként szolgáló esetre utalnék. Legelőször a kiváló magyar történésztől, Szabó Miklóstól hallottam róla, aztán nemrégiben János Rainer-Micsinyei (Rainer M. János) remek tanulmányában (Kis magyar katonai puccskísérlet, 1961) olvashattam arról az 1961-es történetről, amikor a párton belüli személyes leszámolás (Szalai-Dögei) egyszeriben megkapta a “katonai puccskísérlet” összehasonlíthatatlanul súlyosabb és elborzasztóbb, a nagyszerű Kövér szavait idézve “a legfájdalmasabb szankciókat” követelő elnevezést és politikai bélyeget.

Ne Kövér történelmi tudatlanságát és ostobaságát emlegessük fel most (erről már amúgy is vannak fogalmaink), hanem inkább jellegzetes és hamisítatlan bolsevik agyjárásáról emlékezzünk meg újra, de aligha utoljára.