Azon, hogy Huth Gergely (újságíróból lett propagandista) a szakmai szolidaritás iránti szomjazásáról beszélt, meglehetősen fölcsesződtem. Ennél jobban csak azok a posztok csesznek föl, amik arról szólnak, hogy tényleg, hát azért gondoljunk bele, el kellett tartani a családot, stb, meg nem tudták, meg parancsra tették, meg végig se mondom. Hű, basszus, meg hogy jobboldali újságírók, akik hittek a Fidesznek, na jól van, ez a pont, ahol tényleg szakad a cérna.

Azzal semmi bajom, ha valaki jobboldali (furcsa is lenne tőlem), de hogy újságíróként ne tudta volna, hogy kinek és mit dolgozik, na, ne fárasszuk már egymást. Rögzítsük: az elmúlt tizenhat évben ezek az orgánumok és munkatársaik felmérhetetlen kárt okoztak a magyar társadalomnak, és úgy mellesleg a sajtószakma megbecsülésének. Kamu híreket találtak ki, vettek át és/vagy adtak tovább, még a véleményüket is a pártközpont mondta tollba.

Talpig tisztességes embereket és civil szervezeteket rágalmaztak, mocskoltak, olykor tettek tönkre a lehető legaljasabb módon, egymással versenyt szervilizálva (a versenyt csak ebben az összefüggésben ismerték). És uszítottak napi huszonnégy órában, embert ember ellen, magyart magyar ellen fordítva, gyűlölettel teleokádva a nyilvánosságot.

Mellesleg: gyakori céltáblájuk volt a „függetlenobjektív” sajtó és annak munkatársai – akiktől most Huth szolidaritást kunyerál. Tapsikoltak gyönyörűségükben, mikor a kormányuk beszántotta vagy elfoglalta valamelyik független szerkesztőséget, ahonnan, igen, újságírók kerültek utcára.

Az a helyzet, hogy nagyon-nagyon fontosnak tartom a szolidaritást és a megbocsátást. Úgyhogy azokat az eseteket, amikor a személyemben, újságírói vagy keresztény mivoltomban támadott és mocskolt ez a nyomorult gépezet, ünnepélyesen leszarom. Nem nehéz, mondjuk, mert akkor is leszartam.

De a Jóisten vagy a magyar társadalom helyett nem tudok megbocsátani, nincs hozzá jogom. Nektek meg, Huth Geri, még mindig nem nőtt annyi gerincetek, hogy kiálljatok és megkövessétek ezt a nemzetet azért, amit műveltetek vele.

Megjegyzem, én tudom, hogy mi az egzisztenciális szorongás, hogy a fene essen belé. Azért hagytam ott a Magyar Nemzetet 2010-ben, mert nem akartam kormánypropagandát csinálni újságírás helyett. És sok- sok igazi újságíró kollégával együtt mondhatom, hogy nem könnyű a médiapiacon talpon maradni. Baromi nehéz az újságíró szakma, és közben baromi szép.

Esetleg próbáljátok ki. Ha a gazemberségeitek után még bárki szóba áll veletek.