A Farkasréti zsidó temetőben, sorsok után kutatva bolyongtunk a sírok között, és meg-megálltunk rendre, ha előttünk egy gyíkocska elszaladt, vagy nehéz volt kisilabizálni a málló kőben a nevet.

Sok ismert és ismeretlen személy nevére rákerestünk az okostelefonjainkban, és összehajoltak felettünk a fák is, és mellettünk még egy tarka macska is elszaladt. Szép, testes jószág volt, figyelő fülekkel és szemekkel. Éberen őrizte a halottakat.

És egyszer csak bevillant az interneten egy fotó. Hiába no, ilyen a szörfölgetés. Nem mindegy, hogy hogyan keresel például egy németre.

Tudom én jól, hogy a képek nem kiabálnak, de ez a fotó szinte üvöltött a csöndben.

Azt gondoltam, valami silány, hitlerjugendes filmből való, esetleg az " Akarat diadalának" abszurd színházi bemutatója, csak még nem hallottam róla. Aztán rájöttem, hogy sem ez, sem az, hanem holmi eskütétel, és a maskarának látszó militáns öltözék az ünnepi ruha, a náci karlendítéseknek látszó karlendítések, pedig bár pontosan ugyanolyanok, mint a náci karlendítések, a kiskorúsított állampolgárok ilyesmire még véletlenül se gondoljanak. Ez a kép itt és most készült Magyarországon. Ez a mindennapi jelen. Nem vacak film, nem paródia. Ez a valóság.

Felnéztem az égre, de az ég nem válaszolt a miértjeimre, csak a bárányfelhők úsztak kéjes lassúsággal tova.

Ezért fotózni kezdtem én is. Egyet, kettőt, sokat.

Mondják el helyettem a kimondhatatlant.

Kaczvinszky Barbara