Az álcázó munka szinte tökéletes volt. 1943 végétől a tábor helyén farmot alakítottak ki: az egykori gázkamrák fölé fákat ültettek, a felületet leaszfaltozták. Egy vasúti sínen és a parancsnokok házán kívül semmi, de semmi nem maradt meg belőle - így azon kevesek sem tudták érdemi felvilágosítást adni hollétéről, akik valami csoda folytán életben maradtak - írja a Washington Post.
Több mint 70 éven keresztül úgy tűnt, Sobibor elveszett a történelem számára. A közelmúltban azonban a régészek négy, még mindig jó állapotban levő gázkamrára bukkantak a leaszfaltozott úttest alatt. A további ásatások nyomán pedig a koncentrációs tábor többi borzalmas titka is feltárult. 250 ezer zsidó lelte a halálát itt: személyes értéktárgyaikat, több ezer aranyfülbevalót, jeggyűrűt, Dávid csillagos medált, pecsétgyűrűt a nácik egy kútba vetették. A kutat aztán betömték és be is temették.
"A sobibori gázkamrák feltárása nagyon lényeges fejezet a Holokauszt-kutatásban" - magyarázza David Silberklarig történész, a Yad Vashem Studies kiadója. "Legfontosabb azt eszünkbe vésni, hogy a nácik senkit, de senkit nem hagytak életben a gázkamrák környékén dolgozó zsidók közül." A kevés túlélő egy hősies, de annál kockázatosabb lépésnek köszönhette menekülését.
A viszonylag kis alapterületű (396x609 m) haláltábort 1943 márciusában adták át. Tulajdonképpen három részből állt: a foglyok barakkjaiból, a gázkamrákból és azokból az épületekből, amelyek otthont adtak a személyzetnek és az irodáknak. A téglából épült gázkamrákat egy, cinikus módon Himmelfahrsstrasse-nak (Út a mennyekbe) nevezett ösvényen lehetett megközelíteni.
A bejárat előtt fehérköpenyes férfi állt -
mesélte egy egykori német tiszt, aki arról tett vallomást, hogyan teltek a mindennapok a haláltáborban. Az őr azért öltözött orvosnak, hogy a foglyok engedelmesen, pánik és rendbontás nélkül masírozzanak a kamrákba, ahol tudomásuk szerint tisztálkodniuk kellett, mielőtt munkába állnak. Aztán szokás szerint rájuk zárták az ajtókat, bevezették a szénmonoxidos gázt, majd eltávolítottál a holttesteket. Hogy a többi fogoly ne hallja az áldozatok jajgatását, az épület körül libákat tenyésztettek - mesélte Wojciech Mazurek történész, aki 8 éven át eredménytelenül kutatott a gaztettek bizonyítékai után.
Hanem a foglyokat nem lehetett sokáig félrevezetni. A táborlakók létszáma ugyanis egyre apadt, a zuhanyzókba tereltek közül senki sem jött vissza, így a többiek gyanakodni kezdtek, hogy megölték őket. Ebben az időben érkezett egy Alexander Pechersky nevű zsidó származású hadifogoly is a táborba a Szovjetunióból, aki meglehetősen kockázatos, ám annál hatékonyabb szabadulási tervet ötölt ki. "Megtámadjuk az őröket, megölünk annyit közülük, ahányat csak lehet, aztán kitörünk a táborból" - biztatta társait. Így is lett: 1943. október 14-én fellázadtak a foglyok. Az őrök egy részével valóban sikerült végezniük, így néhány százan kiszabadulhattak és a közeli erdőkbe vetették magukat. A nácik sokukat újra elfogták és lemészárolták, de sokan meg is menekültek. Borzalmas élményeiket azonnal nyilvánosságra hozták, vallomásaik visszhangja miatt pedig a nácik biztonságosabbnak látták, ha a szó szoros értelmében eltüntetik az újonnan nyitott tábort.
Kiss Kati