Proletárdiktatúra, vörös terror, kommunizmus és még sok minden más jelzővel illetik az 1919. március 21-én kikiáltott Magyar Tanácsköztársaságot. A magát is proletár-államnak nevező társadalmi rend, bár sok hibát is elkövetett, azonban az első világháború utáni helyzetben a kiszolgáltatott kisembereket kívánta – mai szóhasználattal – helyzetbe hozni.

A ma embere nehezen tudja elképzelni magát egy olyan élethelyzetben, ahol széles tömegek nem jutnak hozzá a legalapvetőbb szükségleti eszközökhöz, magyarán maga az élet fenntartása – gazdasági okok és az elosztás meglehetős igazságtalansága miatt – komoly nehézségbe ütközik. Majdnem öt háborús év után a vesztes csatákból, a frontokról visszatérő katonák már nem akartak ugyanolyan társadalmi rendben élni, mint addig. Előbb az Őszirózsás forradalom tört ki, majd a Tanácsköztársaság alakult meg abban a közegben, ahol például feldühödött katonák, a háborús szenvedéseik miatt az akkori miniszterelnököt, Tisza Istvánt egyszerűen lelőtték. Bár Tisza először ellenezte a háborúba való belépést, de később mégis meggyőzték arról, hogy Magyarország is vegyen részt benne. Ezért Tiszát valóban óriási felelősség terhelte, és bizony a katonák számon is kérték ezt rajta – puskalövésekkel.

Olyan nagy nyomor és nélkülözés volt az országban, hogy a társadalom nagy és kiszolgáltatott részének a Tanácsköztársaság javított az életkörülményein. Ezt csak úgy lehetett elérni, ha a direktóriumok rendeletileg hozzányúltak a magántulajdonokhoz. Ezt persze az érintett tulajdonosok igen csak nehezményezték és később igen félelmetes bosszúhadjáratokat indítottak miatta. Ez volt a fehérterror, amit még a győztes hatalmak is megelégeltek. Azonban hiába konszolidálódott valamennyire később a helyzet, a Tanácsköztársaságot megalakító kommunisták és pártjaik ellen kifejezetten hajtóvadászat folyt egészen 1945-ig. Az, hogy utána az eredeti kommunista-mozgalom súlyosan deformálódott, az már egy másik történelmi korszak. Sőt ma Magyarországon nincs is kommunista párt – amelyik annak nevezi magát, az a legkevésbé sem az.

A Tanácsköztársaság hibáit már a Kádár-korszakban is tanították az iskolákban, tehát senki nem állítja azt, hogy egy makulátlan időszak lett volna. De annyi, meg annyi nélkülözés után, széles társadalmi rétegeknek javult az életlehetősége, főleg azzal, hogy több jogot kaptak, mint bármikor előtte. A gazdasági helyzet azonban nagyon nem kedvezett a komolyabb életszínvonal emelésnek. Azonban olyan, ma már teljesen természetes, intézkedések láttak napvilágot, mint a tanoncok testi fenyítésének tilalma, a lakbérek maximálása, a kilakoltatások tilalma. A mai kor embere talán arra is rácsodálkozik, hogy a fővárosban található kevés fürdőszobás lakás tulajdonosa – rendeletileg – kénytelen volt tűrni, hogy gyerekek tömegei – tanári vezetéssel – megfürödhessenek nála. Voltak kifejezetten az új társadalmi rendszert népszerűsítő akciók is, például az addig a nagyközönség elől elzárt Margitsziget megnyitása és ott kakaóval és kiflivel a gyermekek megvendégelése. A balatoni főúri és egyéb magánvillákban a szegénysorsú gyermekek több hetes üdültetése, de igen népszerű lett a gyermekek kirándultatása is – főleg a Budai-hegyekbe. Kevesen tudják, de ez annyira megalapozott lett, hogy ezt az ügyet a Tanácsköztársaság bukása után az akkori fővárosi vezetés felkarolta és másfél évtizedig tovább szervezték.

A Magyar Tanácsköztársaság vezetői több dologban és nagyot hibáztak. A teljesség igénye nélkül, nem osztottak földet a parasztságnak, hagyták, hogy „szabadcsapatok” osszanak igazságot, és megfelelő biztosítékok nélkül visszavonultak a katonailag is elfoglalt felvidéki területekről. Stromfeld Aurél vezérkari főnök ekkor mondott le a tisztségéről – mert nem fogadták meg a visszavonulást ellenző figyelmeztetését. A cserébe beígért alföldi részt meg tényleg nem kapta vissza az ország, és ezt a Hunyadi Mátyás utáni legjobb magyar hadvezér előre látta.

A 133 napig fennálló Magyar Tanácsköztársaság után brutális leszámolás következett. Bár idővel ennek mértéke némileg – külföldi nyomásra – enyhült, a felelősnek tartott kommunista párt minden tagját vagy szimpatizánsát üldözték. A sok leszámolás közül kiemelkedik Zsitvay Tibor igazságügy miniszter (később a nemzetgyűlés elnöke), aki két munkásvezér kivégzését – a nemzetközi felháborodás ellenére – vétkesen megszegve munkaköri és politikai felelősségét – jóváhagyta. A biatorbágyi vasúti viadukt felrobbantásával két kommunistát vádoltak meg, holott a rendőrség már tudta, hogy abban ők nem vettek részt, hanem Matuska Szilveszter gazember akciója volt.

Ma, amikor szinte minden tekintetben folyamatos történelemhamisítás folyik, elkerülhetetlen arra figyelmeztetni, hogy például száz évvel ezelőtt nagyon más körülmények között éltek az emberek és mások voltak a prioritások is. Amit ma egy szegényebb életszínvonalnak tartunk, az mondjuk az első világháború idején a középosztályé volt. Ezért a történelmi folyamatokat csakis a maguk idejében, az akkori közgondolkodás és közfelfogás alapján szabad megítélni és kutatni.

Kertész Z István