Orbán Viktor ezután már nem csak nem nyilatkozik ellenségesnek vélt médiának, nem pusztán kerüli az ellenzéki politikusokkal a vitát, de a nyilvános rendezvényektől is távol szeretné tartani az elégedetlenkedőket. Az ellenzék kezdi érteni, miből is ért egy autokratikus vezető, a nép pedig kezdi megszokni, ha ütlegelik, amikor nyíltan vállalja a véleményét.

Eljutottunk addig a pontig, amikor a fiatal demokraták vezérét ifjú demonstrálók sípja figyelmezteti arra, hogy valami nagyon nincs rendben ebben az országban. Ugyanakkor nyugdíjas nénik és bácsik rugdossák és ütlegelik azokat a fiatalokat, akik nem kérnek egy pocakosodó, öntörvényű vezető illiberális vízióiból. Ha ezt valaki akár csak 10 éve mondja, körberöhögjük, hiszen a nyugdíjasok vitték az ősi komcsi vonalat, és a nép tévhit szerint a szocialisták e generáció kihalásával tűnnek majd el a politika süllyesztőjében. A jelek szerint ez a tétel ma már sokkal jobban ráillik a Fideszre.

Az október 23-i eseményeket követően jól kirajzolódik az a trend, hogy a Fideszt támogatók legaktívabb rétege már megette kenyere javát, és minden energiáját arra fordítja e jól mozgósítható generáció, hogy megvédjék a sérthetetlennek és tévedhetetlennek vélt miniszterelnök becsületét. Valahogy úgy viszonyulnak a vezérhez, mint annak idején Kádár Jánoshoz. Nem látják benne a gátlástalan vezetőt, a haverokkal mutyizó ügyeskedőt, csakis a jótevőt. És ehhez még jótétemény sem kell. Van kit imádni újra, és ehhez az érzéshez mindenáron ragaszkodnak. Ha kell, lenyomják a sípot a fiatalok torkán, ha kell, a földön fekvő demonstrálókat rugdossák, ha kell Soros Györgyöt gyalázzák. Elképesztő állapotok kezdenek uralkodni a közéletben, ami leginkább Putyin Oroszországáéhoz, valamint Erdogan Törökországáéhoz hasonlítható.

Orbán új többséget hirdetett a sikertelen október 2-i népszavazás után, ami szemfényvesztés, hiszen egy speciális ügyről kérte ki az ország lakosságának véleményét, így nem egy politikai teljesítményről, hanem az idegenek elutasításáról vagy elfogadásáról mondtak véleményt az emberek, persze csak akkor, ha elmentek szavazni. A miniszterelnök október 23-i ünnepi beszédében is úgy beszélt a magyarokról, mint akik mindenben egy véleményen vannak, akik mentalitása összefoglalható két kurta mondatban. Pedig a Kossuth téren azzal kellett szembesülnie, hogy sokan vannak olyanok, akik másként gondolkodnak a demokráciáról, Brüsszelről, a menekültekről, a sajtószabadságról.

Valakinek végre meg kéne mondania Orbánnak, hogy tévúton jár, ha egy nemzet erejét abban látja, ha mindenről ugyanúgy gondolkodnak a tagjai. Nem csak az részese a nemzetnek, aki rá szavaz, aki vakon követi őt. Ha nem törekedne arra, hogy a világról alkotott képét lenyomja minden magyar torkán valahogy úgy, ahogy a közpénzből fenntartott tévé és rádió próbálja átmosni az adófizetők agyát, akkor nem kéne trükköznie a népszavazásokkor, rettegnie, amikor nyilvános ünnepségen kell beszédet mondania, vagy semmitmondó válaszokat adnia, amikor a barátai meggazdagodásáról faggatják a Parlamentben.

Persze a Fideszben még várni kell olyan politikusra, aki el meri mondani az igazságot a főnökének, az ellenzékiekkel pedig egyszerűen nem foglalkozik a kormányfő. Orbán Viktor burokban él, mely elkezdett repedezni október 23-án. Ha néhány száz demonstráló füttykoncertje ekkora indulatokat tud kiváltani a kormányoldalból, ha nem képesek elviselni azt, amit 10 éve ennél durvábban elkövettek az akkori kormány ellen, akkor ez a burok nem túl erős. Ahogy a nem dakota Isaac Asimov írja a Gyilkosság a könyvvásáron című regényében: "Talán azt hiszed, hogy most már a Tejúton száguldozhatsz vastagra hízott önteltséged kerekén, amelyekre csak úgy dőlt a csapágyzsír a dagadtra puffadt egódból?"

szeka.blog.hu