Egy idős nő kétségbeesett arca, egy gondterhelten cigarettázó fiatalember és egy fiatal pár fájdalmas búcsúzkodása – a fénykép a gőzerővel zajló orosz katonai mozgósítás egyik sorozó állomásán készült. Egy villanás az orosz történelem tragikus eseményei sorában, amelyek olyan hosszúak és mélyek, mint maga a tajga. Nyilván ezrével készülnek most az ehhez hasonló fényképek Vlagyimir Putyin országában, de sok fiatal és már nem is olyan fiatal férfiről ezek lesznek az utolsó képek, amelyeken a családjuk és barátaik még élve láthatta őket.

Jó volna, ha mindehhez nekünk most csak annyi közünk lenne, mint amit a közös emberi sorsunkból fakadó együttérzés diktál, de a helyzet sokkal rosszabb ennél, már-már kilátástalan. Nem az új, brutális közüzemi számlák vagy az esetleges téli gázhiány miatt, hanem mert mind jobban ránk telepszik az évszázados orosz kiúttalanságnak egy nem sokkal elviselhetőbb formája, a reménytelenség érzése. Ennek okát Petri György idejekorán, már 1997-jelezte egy versében: „Kelet-Európában mindenki szovjet ember. Édes mindegy, hogy érte vagy ellene határozza meg magát”. Petri három évvel később meghalt, így nem láthatta, hogy ebben az elmúlt húsz évben Kelet-Európában a leginkább mi, magyarok maradtunk szovjetek.

Talán nem szovjet emberek voltak azok huszonöten, akik a múlt héten egy nyilvános levélben nekitámadtak a Junior Prima-díjjal kitüntetett színészkollégájuknak, Vilmányi Benettnek, amiért  köszönőbeszédében nem kerülte a politikát, holott ez volt a szervezők kérése, inkább lemondott a díjról és a vele járó hétezer euróról. Világos, a saját életünk nem csak a hatalmon lévők, de a szolgáik szerint sem tartozik ránk. Na és a Belső-Pesti Tankerületi Központ munkatársai, akik a múlt pénteken aláírták a budapesti Kölcsey gimnázium öt tanárának elbocsátását? Ők nem szovjet emberek? Kár minden szóért, ez már az orosz modell, Putyin módszere, bár még csak a terror belépő fokozata. Fizetésemelést azonban nem a tanárok kaptak, hanem a rendvédelmi dolgozók, nem is keveset, 116 ezer forintot, ráadásul épp a tanévkezdettől, szeptember elsejétől. Jelek, jelek mindenütt, olvasni kéne őket.

Magyarország mind jobban hasonlít ahhoz az országhoz, ahol rossz dolgokon kívül évszázadok óta nem igen történik más. A példakép most épp területrablással és népirtással van elfoglalva, csupán azért, mert az ország elnöke szerint Ukrajna, az ukrán államiság s így maga az ukrán nép sem más, mint mítosz, ezért szabad, sőt hazafias kötelesség a gyáraikat, lakóházaikat rakétákkal lerombolni, az embereket legyilkolni, névtelen tömegsírokba belehányni. Nekünk viszont nincs erős hadseregünk, ezért a mi vezetőink kénytelenek melldöngetéssel és a társadalom folyamatos manipulálásával beérni: „Európa minket utánoz, mi vagyunk Európa jövője, mi itt nem fogunk megfagyni a télen, ők meg ott szülhetnek férfiként – kinek mit intézett a kormánya, rettegnek Brüsszelben a magyar konzultációtól”… eközben világosan látszik, hogy Orbán és csapata falnak vezeti az országot.

A diktatúrák legjobban a politikai alternatívák megsemmisítéséhez értenek, nem is igen értenek máshoz. Majd nézd meg december táján az árakat, a forint-euró árfolyamot, lakásodban a hőfokot, az utcákon a kényszerből lehúzott rolókat. Persze, mint minden kritikus helyzetben, most is megvan a propaganda főiránya: a szankciók tehetnek minden bajunkról, holott hat élelmiszerre már a háború kitörése előtt, januárban hatósági árat volt kénytelen bevezetni a kormány, az élelmiszerek inflációja pedig már akkor átlépte a tíz százalékot. Ahogy nálunk a covidjárványnak aránytalanul sok áldozata volt az orvosok és nővérek helyett katonákkal telerakott kórházakban, ez a mostani válság is nekünk fogja a legtöbb gazdasági kárt és emberi szenvedést okozni, már persze az oroszokon kívül. Minden egyes nappal világosabbá válik, hogy fogy a távolság a két világ, a ma még úgy-ahogy élhető és a majd már élhetetlenné váló között. Az óvoda már eddig is tisztítószert, az iskola bútort és a tanárok plusz munkájára pénzt, a gyermekmentő üzemanyagot kunyerált. Így néznek ki egy olyan ország hétköznapjai, amely egyetlen ember kénye-kedvétől függ.

Csupán két nappal azelőtt, hogy az orosz tankok elözönlötték a megsemmisítésre ítélt „testvérországot”, egy orosz politológus, a Moszkvában élő és dolgozó Grigorij Judin prófétikus írást tett közzé: „Mi sosem harcolhatunk az ukránokkal, még ha mindenért őket tesszük is felelőssé. De ha még velük sem találjuk meg a közös nyelvet, akkor senkivel nem fogjuk. Akkor egyedül leszünk az egész világgal szemben és a vereségünk súlyos lesz”. Ki kételkedhetne benne, hogy Judinnak lesz igaza és nem Putyinnak?

Na és, mi? Velünk mi lesz? A háborús bűnös Oroszország leghűségesebb vazallusával ki fog szóba állni, miután Európába visszatért a normalitás? Nekünk lesz-e még jövőnk Európában, az Európai Unióban? És legfőképp: milyen lesz a jövőnk itt Magyarországon, lévén az emberek többsége önnön élete minden felelősségét ellenállás nélkül átadta egy címeres gazembernek?