|
|
|
Tweet |
|
|
|
Mi magyarok, szeretjük magunkat úgy láttatni, hogy milyen furmányosak vagyunk. Hogy valaki mögött megyünk be a forgóajtón, ám előtte jövünk ki. Meg, hogy mi hátrafelé is tudjuk puhítani a nyereg-húst.
A belgákról, szegényekről – szellemi képességeikről legalábbis – nem gondolunk sokat. Nem szép, mondhatni. Viszont a csokijuk jöhet. Hogy a hollandok sajtfejűségéről ne is beszéljünk, a nyelvükről meg azt tartjuk, hogy olyan, mint amikor részeg angol matrózok németül beszélnek.
A franciák is kapnak tőlünk szépen a nagy mennyiségben fogyasztott fokhagyma és csiga miatt, hogy a békákat most ne is említsük. Az olaszokat – feltételezett kulináris különcségük okán – a macskákkal keverjük gyanúba.
A szigetországbeliek is osztoznak a hasonlóan kedvezőtlen, – felszínesnek mondható – értékítéletben. Miszerint a skótok, ugye, fogukhoz verik a fontot, míg asszonyaik-lányaik külleme – hát, miként is fogalmazzunk finoman – szóval nem miattuk indult be a spanyol armada.
És szegény angolok: rajtuk ragadt egy általános stigma, ami, mondhatnánk, már-már ilyen állandó jelzőként mi magyarok tulajdonítunk nekik. Az angolszászok egy kicsit másként értelmezik a jelentését. Hogy miben áll ez a tulajdonság, az az alábbi – megtörtént – esetből mindenki számára világos lesz.
Helyszín: egy Budai bisztró-étterem terasza. Feladtam a rendelésünket a pincérnek, majd – a poén kedvéért – azt mondtam neki, hogy „ma olaszosan étkezünk, de nem távozunk angolosan”.
Pincérünk szája sarkában megjelent egy félmosoly, jelezve, hogy vette a humort. Ám azért az feltűnt, hogy ottlétünk alatt mintha a szokottnál többször figyelt volna oda asztalunkra, vagy gyakrabban jött oda hozzánk, persze mindig érdeklődve.
És valahogy a számlát sem kellett többször kérni, már gondosan el volt készítve.
Hát, valahogy ilyen rossz hírük van szegény angoloknak.
- rigi - |
|
|
|