Az még hagyján, hogy a fent említett NER menyecske a strasszokkal kivert úszósapkában valahogy eldanolászta a magyar rocktörténet egyik legismertebb ékkövét. De az az ömlengés saját magáról, na az végképp nem hiányzott. Már megszoktuk a műkeresztény szólamokat a Mária lábáról meg Isten országáról, de hogy Tóth Gabriella tartalomkészítőnek még az égi csatornák is megnyíljanak...

A dal szerzői: Adamis Anna és Presser Gábor. A világ két szerénysége. Ám amit ők lekottáztak, történetbe burkoltak és Kóbor János a világba kiáltott.. nos, azért végül évtizedek múlva egy bérripacs learatta a sikerek sikerét. Legalábbis szerinte. Persze azt már megszoktuk, hogy a többi bajtárshoz hasonlóan, ő is tíz számmal nagyobbra fújja magát. Emlékezzünk csak Rákay urunk ízléses öndicséretére a szárnyaló filmgyártás kapcsán. Fennkölt magyarkodás, pátosszal körbefont hazugságok, seggére vert milliárdok.. itt tart ez a magyar kultúrának nevezett valami. Persze hasonlóan a középkorhoz, most is mindent meg lehet magyarázni a Jóisten segedelmével, bölcs útmutatásával és minden mocskosságot feledtetnek az összefont ujjak a bendő alatt.

A kérdés még mindig nyitva van: ez a korszak vajon mit ad hozzá a magyar kultúrához? Mi lesz az, amire jó szívvel emlékszünk? A sebtébe’ elkardozott milliárdokra? A megcsinált nevesincs sztárocskákra, akik saját tehetségük okán ötven éve a pohár vízre valót sem keresték volna meg?

Miért kell a magyarok többségének nosztalgiáznia, ha valami igazán szép és tartalmas dologra vágyik? Miért ilyen üres ez az egész? Ez a nemzeti magyarkodás olyan, mint egy kokárdákkal teleragasztott lufi, amibe beleszellentettek.

Valaki igazán szólhatna Tóth Gabriella tartalomkészítőnek, hogy attól mert felvesz egy menyecskejelmezt, még nem ő a Karády Katalin.

Végezetül egy megjegyzés: vannak dalok, amelyeket tiszteletben kéne tartani.. Adamis Anna és Presser Gábor valamennyi szerzeménye, bőven ezek közé tartozik.