Orbán Viktor tusványosi záró fellépései még akkor is rendszerint háttérbe szorítják a szabadegyetem más ügyeit, témáit, ha közben nincs sem illiberális bejelentés, sem füttyös-erőszakos incidens. Ha egy Erdély és az erdélyi magyarok sorsa iránt érdeklődő magyarországi újságíró kószál a sátrak rengetegében, ez az a programpont, ami a legkevesebbet nyújt a számára, pláne ha a miniszterelnök egy mez-felmutatáson és egy-két mondaton kívül szinte semmit nem pazarol okfejtéséből a határon túli magyarokra.

Más kérdés, hogy a tusványosi fütty/tusakodás azért valami fontosat mégis elárul a helyzetről, mondjuk így, a Kárpát-medence magyarjainak mentális állapotáról. Ugyanis az biztos, elég kinyitni bármely közösségi portált, hogy a történtek ismét durván szembefordították a határon innenieket és túliakat. Legalábbis azokat, akik hajlamosak a gyors és általánosító ítéletekre, és akikben amúgy is van elég indulat és elfogultság ahhoz, hogy az egyik oldalon tahóknak tekintsék úgy generálisan a székelyeket, a másik oldalon pedig liberálbolsi-bibsi férgeknek azokat, akik az anyaország felől a fütyülővel rendelkező leányzó pártjára állnak, vagyis akik Magyarország nem Fidesz-hű állampolgárai. Ez a felállás egyébként a magyar kormánypárt és elnöke még 1998-ban meghirdetett szakadék-elvének betetőzése, akkor jelentette ki ugyanis (először) honi politikai vezető kertelés nélkül és határozottan, hogy aki nem az ő (kormány)programját fogadja el, az nem tartozik a nemzet körébe.

Innen talán, no meg a magyarországi ügyekbe való állampolgári beleszólás lehetősége, a magabiztosság, ami az erdélyi magyarok körében még keményebb kiállást vált ki az ügyben, beleértve az olyan megjegyzéseket is, amelyek ide is Sorost vizionálják, sőt, felbukkan a „táposok” szidalmazása is (amit akár összevontan is lehet mostantól alkalmazni „tápsorosok” formájában). Ugyanakkor épp arra érdemes felfigyelni az eset kapcsán, hogy ezek szerint persze akadnak, ha nem is túl nagy számban, de a határon túli közösségekben is olyanok, akik nem feltétlen értenek egyet azzal, amit a jelenlegi budapesti kormány dönt és beszél.

Egyébként magyarországi nem-fideszes környezetben már olyan véleményeket is hallani, a legkeményebb székelyföldi Facebook-beírások olvastán, hogy abban a nem túl valószínű, de nem kizárható esetben, ha 2018-ban mégsem a mostani magyar kormányerő győzne, majd a székelyek jönnének „rendet teremteni” Budapestre? Ahogy ez Romániában a románok csinálták, akár a vásárhelyi fekete március görgényi parasztjai behívásával? Vagy a bányaszjárásokkal? A félelem nyilván túlzás, de az aggodalom megjelenése is mutat valamit, ne felejtsük, a budapesti kormányoldal már idén őszre zavargásokat prognosztizált Magyarországon.

Vagyis vannak tanulságai a történetnek azon túl is, ki a hibás, ki provokált és ki erőszakoskodott, kinek mihez volt és nem volt joga és morális alapja. Mint ahogy azért történtek az Orbán-előadás vége felé is érdekes dolgok, amivel azonban mindeddig senki nem foglalkozott, pedig a maga módján ez is tanulságos, sőt, az erdélyi magyar politikai viszonyokról többet árul el.

Merthogy a magyar kormányfőt nem egyszer, hanem kétszer fütyülték ki vagy legalábbis hurrogták le most Tusványoson. Ama nőszemély egy szál rövid tiltakozásához képest sokkal többen fejezték ki nemtetszésüket, amikor egy kérdésre válaszolva, amely cédulának az volt a lényege, hogy vajon a budapesti kormány miért van jóban az RMDSZ-szel, a miniszterelnök kifejtette, hogy el kell fogadnia az erdélyi magyarok döntését, és korrekt viszonyokat kell kialakítani a szövetséggel is. Nos, ez volt az a pillanat, amikor sokkal többen és sokkal hangosabban fejezték ki Orbán szavai hallatán nemtetszésüket a mindeddig mindenben egyetértő, kordonon belüli hallgatóság köréből.

Lehet úgy lefordítani ezt – a miniszterelnöki szöveget egy pillanatra meg is akasztó – hurrogást, tiltakozást, hogy az az RMDSZ-nek szólt, de nem lehet mögüle nem kihallani, hogy akik a parlamentbe jutott szervezetet ily módon hangosan elítélik, azok nyilván nem értenek egyet ezzel az együttműködő, pragmatikus budapesti politikával sem, ami jelenleg a szövetséget és a Fideszt illetve a kormányt összeköti. Ez a nem túl régi felállás láthatóan újabb törésvonalakat konstruált a romániai magyar táborokon belül is: nemcsak azok elégedetlenek a szövetséggel szembenállók körében, akik szerint Budapestnek meg kellene szakítania a diplomáciai kapcsolatokat az RMDSZ-szel, hanem azok is, akik korábbi RMDSZ-támogatókként épp azt a távolságtartó politikát hiányolják, ami a szövetség Markó-féle vezetését jellemezte, és ezért távolodtak el a szövetségtől.

 Magyarországi megfigyelőként, a különféle vélemények értékelése helyett egy másik konklúzió. Noha a mai magyarországi vezetés érezhető kommunikációs törekvése (erről is volt szó Tusványoson, és Orbán jelezte is, egyszerűen és átláthatóan foglalja össze a világ dolgait), a tálalt helyzetképek radikális, egy-két mondatban megfogalmazható tömörítése, a valóság azonban nagyon más. És nem okos dolog a valóságos politikát a redukált világlátás szerint alakítani. Sem a magyarországi, sem a határon túli közösségeket nem lehet homogén tömegekként kezelni.

A jövő évi magyarországi választások szavazat-igénye nyilván minden más szempontot felülír a budapesti kormány és a Fidesz számára, de ami Tusványoson történt, az első és a második momentum is, azt igazolja: a felszín alatt sokkal több minden zajlik, és aki kellő óvatosság, megfontoltság nélkül nyúl a dolgokba, azt kellemetlen meglehetés érheti. Akár még a határon túli szavazatok számlálásakor is.

(Megnyugtatásul érdemes előre jelezni: tusványosi sorozatunk következő részeiben magyarországi politikai leágazásokkal és vetületekkel nem foglalkozunk, kizárólag a romániai magyarok romániai ügyeivel.)

Márványi Péter