Nem elvont eset, nem „ott történt”, nem „velük történt” – hanem velünk. A halál nem távoli katasztrófa többé, hanem bezuhant a nappalinkba.

Mekkora volt erre az esély? Egy százalék, két százalék, statisztikai hibahatár. Nem azért, mert eddig ne lett volna közünk a bestiális terrorizmus minden áldozatához, minden megalázotthoz, minden erőszak által összetört élethez, de most a közvetlenség pofonja csattant. Az arányok kíméletlen logikája beteljesedett: a kicsi valószínűség valóság lett.

Megértjük-e végre, hogy a világ borzalmait nem lehet százalékokkal elhárítani, hogy a távolság illúzió, és hogy a kegyetlenségnek meg a szenvedésnek nincs országhatára? Hogy a civilizáció törékeny falai mögött mindig ott kísért a barbárság, amelynek nincs mentsége, nincs ellensúlya, nincs nyelvi fordulata, hogy „igen, de…”.

A „de” kötőszó itt nem enyhít, nem relativizál, hanem elárul. A „de” nem ellensúly, hanem áldomás: koccintás a gyilkosokkal a vérgőzös tivornyán. A terrorhoz nem tartozik semmiféle kiegészítés. A vadságot nem ellensúlyozza semmi: a „de” ilyenkor nem ellenkezés, hanem behódolás.

Ezt kellene végre megértenünk. Hogy van a civilizáció, és van a barbárság. És a kettő között nincsen kötőszó.