2018 április 8-an a csoda elmarad. Húsvét után leszünk és maximum a százezreket felszabadító szó fog felszakadni, hogy elég már! Legyen béke már! Valamilyen szinten azt gondolják sokan, április 9-e egészen más nap lesz, mint a megelőző, mindent eldöntő nap. Lesznek nyertesek és lesznek vesztesek, ma még nem tudjuk még csak sejteni sem, ki melyik oldalon fog állni. Magyarország rosszabb állapotban van, mint a rendszerváltás idején. Akkor hit és remény hajtotta az embereket, most az elkeseredés. 2018 április 8-a nem a kezdetről, hanem a valami lezárásáról fog szólni és utána jön a valóban nagy kérdés, mit is szeretnék ebben az országban építeni. Persze, ha győzünk.

Ma a győzelemről beszélni, sokaknak önhergelésnek tűnik. Követve a közösségi oldalakon folyó vitákat, néha én is úgy érzem, a helyzet reménytelen. De nem akarom és tudom ezt elfogadni. Az elbukás előtti pillanat az, amikor azt mondjuk valamire, nem lehetséges. Bármi lehetséges, bármit el lehet érni, ha az ember át tud lépni a saját maga rajzolta krétakörön. A rendszerváltás utáni időkből nagyon kevés esetben tudunk olyan példát mondani, amiben a nemzet egységes akarata nyilvánult meg. Egyetlen ilyen, talán az Európa Unióba való belépésünk volt, ahol ezrek és ezrek ünnepeltek a Hősök terén, a Ghymes táltos zenéjére dervisként táncolva, majd záróakkordként, lassan sétálva , együtt énekelve a Bánk Bán betétdalát. Hazám, hazám, te mindenem… 2018 áprilisában olyan társadalmi összefogást kell felmutatni, amire talán még soha nem volt példa.

Magam is előítéletekkel rendelkezem bizonyos pártokkal és politikusokkal szemben. Elég sok ilyen van, mivel nagyon fiatalon éltem át a rendszerváltást és családomban édesapám is sokat politizált. Így nekem lételemem lett a közélettel való foglalkozás, amit lehet sok tévedéssel, de annál nagyobb vehemenciával művelek. Szubjektívek a véleményeim és sokszor még az emlékezetem is. Mert ilyen az ember alapvetően, nem tud saját korlátjaiból kilépni. Édesapám 1989-ben egy elsötétített szobában, gyertyák fénye mellett sírt, hogy soha nem gondolta volna, megéli, hogy vége lesz annak a rendszernek, ami ezrek, százezrek életét tette értelmetlenné és méltatlanná. Soha, semmi se volt erősebb emlék ennél a képnél és akkor én azt gondoltam, ennek soha többet nem szabad megtörténnie.

Álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk el. Tegyük félre a mécseseket és húzzuk szét a függönyt. Legyen világosság. Április 8-án olyan mértékű összefogásra lesz szükség, amire 1990 óta nem volt példa talán. Nem a közös pártlistákra, elbizniszelt parlamenti helyekre gondolok. Nem a messiásként feltűnő új csodapárt fegyverekre. Hanem a társadalom erejére, hogy van benne elég erő kimondani

„azt a varázsszót, százezerek
várta lélekzetadó szent
embermegváltó, visszaadó,
nemzetmegmentő, kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!
Legyen vége már!”

Április 8-án menjünk el és mondjuk ki! Tegyük félre sértettségünk, személyes indulatokat. Rendeljük magunkat alá az igazi és társadalmi összefogásnak! Tegyük oda a voksunk arra, aki elhozhatja ennek a velejéig romlott rendszernek az összeomlását. Egy jelölt bukása a jelenlegi kormánypárt falában, egy kipottyanó tégla.  Ne kérdezzük ki bűnös, mert mind azok vagyunk. Mert hagytuk elveszni azt, amiért még 1990-ben lelkesedtünk.

Április 9-én az elvárt csoda el fog maradni. Ugyanolyan reggelre ébredünk, még ha győzelmi mámorban is úszik esetleg a felkelő nap.  Nem a csodát kell várni, hanem a lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy egy XXI. századi demokráciát építsünk, otthont gyermekeinknek. Lehetőséget arra, hogy végre elmondhassuk, kivel mi a problémánk. Lehetőséget, hogy ki tudjon fejlődni, ha most nincs egy olyan politikai képviselet, ami felemeli, és nem elemeli az országot. Lehetőséget arra, hogy egy olyan országot építsünk, ahol mindennek következménye van. Ahol nem plakátmagányba ordító gyűlölet és ellenségkép keresés van, hanem egy olyan nemzet, ami képes és tud magáért tenni. Ahol otthon vagyunk. Te, én, ő.. mindegy mit gondolunk, mert gondolhatjuk szabadon. Ahol együtt tudunk élni. Ahol van és lesz választásunk.

2018 április 8-án a szavazatoddal lehetőséget adsz ennek az országnak. Magadnak. A családodnak. Barátodnak és igen, még az ellenségeidnek is. Összefoglalva, mindennek, amit úgy hívunk létezés. Csak azon a vékony, magad köré rajzolt krétakörön kell túllépned. Mondhatod azt, hagyjalak békén. Mondhatod azt, nem mész, mert akire szavaznod kéne, az neked elfogadhatatlan. És ez a rendszer, amiben most élsz, pont erre számít. A krétaköreidre, a haragodra, a bűnös keresésedre. Mondhatod és én elfogadom, hogy jogos lehet. Te kész vagy arra, hogy elfogadd, ami most van és marad? Mert lényegében ezt fogadod el, a változás hiányát.

Április 9-én dönthetsz. Esélyt adsz a változásra, vagy sem. Meghúzhatod a szélesebb krétakört, amiben azt mondod, eddig és ne tovább. Megrajzolod? Megrajzolod a jövőért, a gyerekeidért, magadért? Vagy valahol a távoli jövőben fognak ülni utódait, mécsesek lángjánál sírva, hogy soha nem gondolták volna, egyszer ennek az embergyalázó, mocskos rendszernek vége lett.

Kész vagy? Akkor dobjuk el a kezünkből a késeket és köveket. Tépjük le az álszakállakat, a kövezés ma elmarad. Nézzünk egymásra, kössünk pillanatnyi fegyverszünetet. Április 9-e után majd elmondjuk egymásnak a bent szakadt mondatokat. Lesz elég időnk rá.  Menjünk be a szavazófülkébe, szavazzunk együtt a változásra! Nehéz volt? Igen, nehéz. Nehéz volt odatenni azt az x-et pont arra és pont rá. De megtetted. És hallani fogod, ahogy recseg a rendszer. Mert a rendszer csak azért él, mert tudja, démonjaid vannak és számít rá, nem léped át a krétakörödet. Vegyél nagy levegőt és ugorj!