Kepes Anrás Eszkimó puszi című önálló estjén, a különböző gondolkodásmódok összebékítésének lehetőségével szólítja közös beszélgetésre hallgatóit.

Tulajdonképpen egy interaktív közönségtalálkozó ez, ami a Világfalu című tévéműsorában látottak alapján taglal és vet össze kulturális szokásokat. Szerinte a felszínen nagy eltérések látszanak közöttünk, de valójában az Ember a szíve mélyén ugyanolyan mindenütt.

Eszkimó puszi. Ezt a címet adta az estnek. Járt az eszkimóknál is?

Az eszkimó puszi, egy kicsit nézőfogó cím, mert ugye kell valami, ami becsalogatja a nézőt. Egyébként gyerekkoromban az eszkimó puszi nagyon izgatott. Ezen a beszélgetésen arról van szó, hogy egyáltalán mi a puszi? Honnan ered? Mi az, hogy kézcsók? Miért van az, hogy egyes nemzetek puszik tömkelegével árasztják el egymást, míg másoknál a vállveregetés a maximum.

Nagyon sokan szerettük a régi intellektuálisan szórakoztató műsorait, az Apropót, a Desszertet, az Oázist. A Desszertbe mindig három embert hívott meg beszélgetni. Olyan embereket, akik nem hogy nem ismerték egymást, de valószínűleg sosem ültek volna le egymással vacsorázni, mert az életnek nagyon különböző területein éltek és dolgoztak. Mindig csiklandozott a kérdés, hogy mi alapján választotta ki ezeket az embereket? Volt valami célja azzal, hogy éppen őket ültette egy asztalhoz?

 Ez volt a cél éppen, hogy olyan embereket meghívni egy asztalhoz, akik – vagy azért, mert nagy köztük a társadalmi különbség, vagy mert a világról másként gondolkodnak, vagy mert más a műveltségük – nem ültek volna le egymással beszélgetni. Valamennyien úgy vagyunk, hogy általában csak a saját körünkben mozgunk. És – nem tudatosan ugyan – de ettől kimaradnak olyan élmények, információk a világról, amik pedig segítenének abban, hogy jól gondolkodjunk. Azt próbáltam megmutatni ebben a műsorban, hogy lehetséges nagyon különbözőképpen gondolkodó embereket leültetni egy asztal mellé és ráébreszteni őket arra, hogy ők jól fogják magukat érezni egymással.

Ez a különbözőképpen való gondolkodás, sosem vezetett feszültséghez? Mindig jó elvoltak egymással?

Ez azon múlik, hogy milyen a meghívó fél és milyenek azok, akiket meghív. Kultúrembereket hívtam meg. Még akkor is, hogyha az illető kukás volt. Az nem műveltségbeli kérdés, hogy valaki kultúrember-e vagy sem – legalábbis az én értékrendemben. Azt gondolom, hogy aki kulturáltan oda tud figyelni egy másik emberre, az az én értelmezésemben egy kultúrember. Ilyen értelmezésben mindig kultúremberek ültek az asztalnál, és még olyanok is, akik azt feltételezték a műsor előtt, hogy ezzel a másikkal vagy mindkettővel nem fog tudni szót érteni, azzal a boldog tudattal álltak föl az asztaltól, hogy milyen érdekes, eddig én ezt mért nem csináltam?

Az Apropó című műsorába is mindig nagyon érdekes, különleges embereket hívott meg. Ki volt az, aki a legnagyobb hatással volt Önre?

Az Apropóban akik nagyon emlékezetesek voltak számomra, talán Boglár professzor, akivel eljutottunk az őserdő mélyére egy kis indián faluba olyan bennszülöttek közé, akik még nem tették ki a lábukat a faluból sem, tehát igazi ágyékkötős indiánok voltak, és ott egy öreg indián bácsi volt a főszereplője a filmnek, akit aztán Boglár professzorral el is hoztunk Magyarországra. Akkor annak a műsornak a civilizáció volt a témája, hogy mi civilizált emberek mennyire esetlenül viselkedünk, mondjuk az őserdőben, és ők vajon mit vesznek észre, amikor eljönnek a mi úgynevezett civilizációnkba. Az egy fantasztikus élmény volt nekem Boglár professzorral. De nagyon nagy élmény volt, amikor a Dalai Lámát meglátogattam és beszélgettem vele, pár napot eltölthettem a környezetében. És, hogy ne csak külföldi példákat hozzak, nekem nagyon emlékezetes műsor volt, hogy egy cigány pedagógus, aki állami gondozásban nőtt föl, aztán tanár lett belőle és visszakerült a berkeszi  intézetbe, ahol egyébként ő is felnőtt. Megpróbált roma gyerekekkel foglalkozni. Az ő küzdelme, az ő roppant tisztességes küzdelme számomra legalább annyira izgalmas és tiszteletre méltó volt, mint amikor a világ bármely pontján forgattam.

Valószínűleg kevesen tudják, hogy az 1800-as évek végén egy Északi Sarkra induló expedíció fedezte föl a Ferenc József Földet, és hogy ebben az expedícióban benne volt az Ön egyik felmenője Kepes Gyula, aki a csapat orvosaként és egyetlen magyarként vett részt a munkálatokban.  Tudom, hogy járt nem túl régen a Spitzbergáknál, de sosem akarta megírni a Kepes Gyula történetét?

Megírni nem nagyon akartam a történetet, mert elég izgalmas műsort készítettünk róla Frei Tamással. De most, a közelmúltban jártam Norvégiában, mert most volt a Ferenc József Föld felfedezésének 140. évfordulója, és ebből az alkalomból rendeztek egy nemzetközi konferenciát, ahova meghívták az akkori expedíció leszármazottainak néhány tagját, köztük engem is.  Ez fent volt Vardöben ami  annyira az északi sarkkörön túl van, hogy ezen túl már tényleg semmi nincs. Azért hívtak minket éppen oda, mert annak idején az expedíció két évig vesztegelt a jégbe fagyva, mígnem egy orosz halászhajó kimentette, és Vardöbe vitte őket.  Ez egy nagyon érdekes és izgalmas dolog volt, kár hogy valóban kevesen tudnak róla, ahogy Ön is mondja.

Valamikor öt évvel ezelőtt megcsinálta azt a bizonyos interjút Eduardo Rózsa Floressel, ami akkoriban nagyon nagy port kavart. Azt állították, hogy részt vett Floressel együtt egy terrorcselekmény megszervezésében, aminek későbbi megvalósítása közben Eduardot lelőtték. Ezután a bolíviai kormány berendelte Önt tanúnak. Igaz volt ez? Ha igen, utána mért nem hallottunk többet a dologról?

A dolog ennél cifrább volt, mert a bolíviai kormány engem bíróság elé akart állítani, tehát vádlottként kezelt. Ez a dolog nem úgy alakult, ahogy ők eltervezték – szerencsére és egy borzasztó komplikált történet. Eduardóról 4 dokumentumfilmet készítettem, hármat még életében, egyet a halála után. A halálának körülményei, valamint Tóásó Előd helyzete –aki azóta is börtönben van – teljesen tisztázatlan, hogy a bolíviai hatóságok milyen alapon próbálják ezt a vádat megfogalmazni, amikor semmiféle igazi bizonyíték nincs, és már rég szabadon kellett volna engedni Tóásót, és valamiféle magyarázatot kellett volna adni arra, hogy mégis hogy gondoltál ezeket a … hát gyakorlatilag kivégzéseket. Nagyon bonyolult és sok tekintetben tragikus ügy, első sorban az áldozatok miatt, másod sorban pedig Tóásó Előd miatt. Én azóta sem látok tisztán, hogy vajon mi is történt ott valójában.

Ön igazi kozmopolita, hiszen az iskoláit három országban, sőt három különböző földrészen végezte. Aztán itthon szerzett az ELTE-n diplomát, de Amerikában is járt egy kicsit egyetemre, sőt, élt és dolgozott is ott, majd megint itthon. Hány nyelvet beszél?

Amire azt mondom, hogy úgy rendesen beszélek, az a magyar – nevet –, elég biztonságosan beszélem a spanyolt és az angolt, megértetem magam franciául és olaszul, ha nagyon megszorítanak, akkor még portugálul is beszélek. Sőt csináltam már interjút portugálul, de nem beszélek portugálul, csak akkor nagyon szükséges volt.

Sosem akart más földrészen letelepedni?

Nem. Szóba került ez többször, mert mindig megkérdezték kinti barátaim is. Mondták, hogy lehet, hogy kint sikeresebb pályát tudtam volna befutni, de én a hazai pályámmal is nagyon elégedett vagyok. Másrészt a kozmopolitizmus nálam egy mérhetetlen nagy honvággyal párosul. Tehát nagyon sokfelé jól érzem magam, de azt gondolom, hogy igazán otthon, csak itthon érzem magam.

A Színművészeti Egyetemen doktorált. Közvetített filmfesztiválokról, sőt Nobel-díj átadóról is. Még emlékszem sok interjújára, amiket világhírű színészekkel, rendezőkkel készített. Mondjon öt filmet, ami nélkül nem érdemes felnőni.

Ezekkel mindig meg vagyok szorulva, amikor azt kérdezik, hogy melyik a legjobb, legfontosabb, mert ezek állandóan változnak. Biztosan mondanék olyat, hogy a Casablanca, mert alapmű, de amit én nagyon szerettem és sok mindenkinek ajánlok, az az Ádám almái. Ez egy dán film. Nagyon szeretem még egy mexikói-amerikai rendezőnek Gonzales Inárritunak a filmjeit, tőle több filmet is szeretek. Ilyenkor meg vagyok akadva, mert a filmet egy részét eredeti nyelven láttam és mindig gondolkodnom kell, hogy mi a magyar címe. Most címet ezért nem mondok, de bármelyik Inárritu filmet érdemes megnézni.  Aztán Pedro Almodovar filmjeit szeretem, Bunuel filmjei alapfilmek voltak számomra. Időnként Fellini Amarcordját újból előveszem. Tudnék orosz rendezőket is mondani, mint például a Nyikita Mihalkovnak az Etüdök gépzongorára című filmje, amit nagyon szerettem.

Tudom, hogy kíváncsi természetű ember. Mostanában mi érdekli legjobban?

A kíváncsiság egy nagyon érdekes dolog. Van az a magyar közmondás, hogy aki kíváncsi, hamar megöregszik. Én pedig azt gondolom, hogy amíg az ember kíváncsi, addig nem öregszik meg. Most az utóbbi időben a regényírás érdekel. Az újságírásból kivonultam. Olyan igazi újságírást sosem csináltam, mert televíziós műsorokat készítettem, csak azt ugye újságírásnak nevezzük. A regényírás érdekel, az emberek, a pszichológia. Az, hogy képesek vagyunk-e egyáltalán megérteni egymást. Sok pszichológus barátom van, akikkel sokat beszélgetünk arról, hogy hogy lehetne tudományos eszközökkel is segíteni az emberek közti megértést. Meg, hát a gyerekeim érdekelnek, és a családom.

Tudhatunk a következő regényről valamit?

Még nagyon-nagyon kezdetleges állapotban van, az anyaggyűjtés-gondolkodás-válogatás stádiumban van. Még címről sincs határozott elképzelésem. Én egy ilyen „lassú víz partot mos” típus vagyok. Az első regényem 60 éves korom után jelent meg. De ígérem, nem kell mostantól hatvanat várni a következőre – nevet.

Mit kívánjak Önnek? Sok-sok regényt, jó kis közönségtalálkozókkal?

Kívánjuk egymásnak azt, hogy a környezetünk érezze, hogy érdemes valami jót csinálni.

Juhászbori