Nem először kapok ilyen bírálatot, el is szoktam ezen spekulálni néha – tényleg az lenne a megoldás, amit kedves kommentelőm célként tűzött elém?

Aztán persze megnyugtatom magam, hogy ha a politikus nem akarja, hogy bírálják, hát akkor próbáljon meg viszonylag kevés hibával dolgozni, érjen el eredményeket, akkor majd nem éri bírálat tevékenységét.

De addig fogadja illő alázattal, ha kritizálják, főként akkor, ha az észrevétel azoktól származik, akik tulajdonképpen a közös ügyet szeretnék előrevinni, még ha a szituáció emlékeztet is a szakállas KGB –s viccre: Érted jöttünk elvtárs, nem ellened!

Értetek haragszom, ha haragszom.

Persze ettől még a kérdés az kérdés marad: mi a helyes magatartás?

Az egyik változat az, hogy az általam kedvelt politikus nem tud olyat tenni, mondani, írni, elbábozni, ami ne nyerné el a tetszésemet.

Ha nagykanállal enné a kaviárt, megdicsérném azt az erős gyomrát, ha az asztalnál sorozatban szellentene, megdicsérném az illatot, ha véletlenül eltalálna egy labdát, hát labdazsonglőrnek nyilvánítanám.

Ha következetlen lenne nyilatkozataiban, ha szembemenne a nép tapasztalataival, ha illúziókat kezdene hajkurászni, hát kiemelném képességét az elvi politizálásra, megdicsérném kreatív gondolkodását, kiemelkedő optimizmusát.

Politikai halála napján odaülnék a sír szélére és együtt jajonganék a gyászolókkal, a sors kegyetlenségét emlegetném, jóllehet a gödörig tartó utat ő kövezte ki.

Lehetséges persze, hogy az ilyen magatartásnak is van pozitív hozadéka, mert erősíti az önbizalmat, visszaigazolást ad mindenre, erősíti a politikus egyébként sem gyenge egóját, önmagával való elégedettségét, csalhatatlanságának tudatát.

Vannak családok, melyekben a gyermeknevelés ugyanezen elvek mentén folyik, a gyereket már születése napján zseninek nyilvánítja környezete, minden mozdulatát dicsérik, ha botfülű is, zeneiskolába íratják, aztán csodálkoznak, mikor a gyerek nem leli a helyét az életben.

Így van ez a politikussal kapcsolatban is, kíméld meg a kritikától, de ne csodálkozz, ha aztán elbukik.

Persze szükség van pozitív visszaigazolásra is, lehet a politikust dicsérni is, ha olyat tesz, ami előreviszi a közös ügyet.

Jómagam is dicsértem már demokrata politikust valamely pozitív cselekedete, kezdeményezése kapcsán, csak most hitelen nem jut eszembe, hogy melyik politikust is, és mikor, de hát vagyok én a füredi káptalan?

Naugye!

Az a nagy baj, hogy a politika a mai Magyarországon nem közélet, hanem hitélet.

Váteszek, próféták ténferegnek a sok karrierista között, mikor kivételesen eszükbe jut valami remek ötlet, akkor azt hirdetik szorgalmasan, híveik pedig lóbálják a füstölőt és csilingelnek a csengettyűikkel, hányszor csak megszólal kedvencük.

Vannak olyanok is, akik hozzászoktak a libamájhoz és nem akarnak visszamenni autófényezőnek – ők szoktak a leghangosabbak lenni.

És ez még a jobbik változat, mert a jobboldalon vannak szekták, melyeknél a szektavezér élet-halál ura. „Politikusai” meg olyanok, mintha ők lennének a lakók a közismert darabban, a „Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása a charentoni elmegyógyintézet lakóinak előadásában, de Sade úr rendezésében” – a neveket kérem aktualizálni.

A blogger nehéz helyzetben van, mert nem áltathatja magát.

Tudja, hogy olvasói azok közül kerülnek ki, akikkel többé-kevésbé azonos elveket vall, ezért ha változást akar elérni, hát a saját tábort kell ösztökélni, lévén, hogy jobboldali olvasó errefelé nemigen akad.

Aki mégis, azt szent tehénként tisztelem, óvom és védem, mert ő az én biztosítékom az elkényelmesedés ellen.

Egyébként meg meglehetősen könnyű lenne itt a népszerűséget hajhászni, minden posztban Orbánt szidni, elmondani a véleményem Rogánról (csatornapatkány-jellegű), Lázárról (nyálas parvenü), Habonyról (pofátlan proli gigerli), Szijjártóról (az utolsó beosztás, amihez értett, az Orbán táskájának cipelése volt…) – de ez nem vezet sehova.

Persze az is lehet, hogy ők hatékonyabban dolgoznak az egy betétessel rendelkező Nemzeti Spermabank csődbevitelén, mint a mieink a megbuktatásukon, de ettől a tény még tény marad – ameddig nem adok fel megrendelést távcsöves mesterlövész puskára és nem tűzök ki díjat Orbán jövő havi nyilvános megjelenései időpontjának tudomásomra juttatására, addig pofázhatok – teve köpköd, a karaván halad.

Nem a jobboldaltól várom a megváltást, hanem a sajátjainktól, ezért aztán, ha azt érzékelem, hogy már megint ügyetlenkednek, pótcselekvésekbe menekülnek, hülyeségeket tesznek, írnak, beszélnek, akkor rendes tevéhez illő módon köpködésekbe kezdek, sajnálatos módon.

Mert fel kellene rázni végre a népet, de ehhez először fel kellene rázni a politikusokat is.

Az ébresztőt is úgy fújják a laktanyákban, hogy először a kürtöst rázzák fel, aztán az addig trombitál, mígcsak a harcosok ki nem ugranak az ágyaikból.

Sajnos, a mi politikusaink fésűvel és selyempapírral dolgoznak, valahogy erre nem akar ébredni senki.

Persze az is lehet, hogy már annyira belefáradt mindenki a sok szerencsétlenkedésbe, hogymeg sem hallják az ébresztő dallamát…

Abban pedig nem hiszek, hogy egy blogger hatékonyabb lehetne egy politikusnál, de ha mégis így lenne, akkor nagy a baj.

Nagyobb, mint ahogy érzékeljük, pedighát ez sem semmi.

Írhatnánk mi, bloggerek akármit, ha bennünket ütőképes, szervezett, a választónak rokonszenves programot kínáló pártok vennének körül, de körülnézve a pályán azt látjuk, hogy mióta politikai szerepet vállalt, már a Kétfarkú Kutya Párt összes farkai is lógásnak indultak, hát miért várnánk az egyfarkúaktól kiemelkedő potenciát?

Szóval, ha nem tetszik valami, mondjuk el politikusainknak bátran, hiszen nem mi vagyunk értük, hanem nekik kellene a mi érdekeinket megfogalmazni és harcolni érvényre juttatásukért, mégha még legjobbjaink is másként gondolják néha.

De legalább mi gondolkodjunk helyesen ebben az ügyben…

:O)))