Néha azért kimentünk az udvarról, de ez mindig kockázatos volt, mert a szomszéd területek más bandák ellenőrzése alatt álltak, akik - ha olyanjuk támadt - ellenséges behatolásnak tekintették a megjelenésünket, és kitört némi csetepaté.

De jó volt, mert kint lehettünk a szabadban, koszosak voltunk, de szabadok, mindig volt elfoglaltságunk, pedig televíziónak még híre-hamva sem volt, rádiója sem volt arrafelé mindenkinek, csak a falakon a kábelrádió - két adóval: Kossuth és Petőfi rádió, Budapest...

Aztán 1959-ben a család telket vett, megelőzve korát és a nagy hétvégitelek-vásárlási hullámot.

Apám eladta a motorkerékpárját és a fényképezőgépét és baráti segítséggel felépült egy négyszer négyes házikót előtte egy háromszor négyes terasszal, és attól kezdve mienk volt a nyár, a telek ugyanis nem volt messze a Dunától, viszont az ötvenhatos árvíz közel volt, így közvetlen vízparti telket a szüleim nem mertek venni, pedig akkor még voltak parti telkek, elérhető áron.

De ez minket nem zavart, ott volt a bicaj, amire az utolsó tanítási napot követő első reggelen felültünk és szeptember elsején szálltunk le róla.

Reggel lerobogtunk a Dunára - akkor még Kisdunának hívták a mára név-vetélkedő áldozatául esett Soroksári vagy Ráckevei Dunát, mely kevésbé előkelő neve mellett fürdésre alkalmas vízzel rendelkezett, és tele volt halakkal - naphallal, süllővel, kárásszal, ponttyal, paptetűvel.

Meg vöcsökkel, szárcsával, vadkacsával - érdekes libákra csak télről emlékszem, akkor viszont volt sok.

A stégekről ugráltunk a vízbe, szaltókat, fejeseket, ha nem jól jött ki a lépés, akkor hasasokat.

Akkor még volt menetrendszerű hajójárat Dömsöd és Budapest között, de járt naponta egy-két uszály is - beúsztunk a hajók által keltett hullámokba, ha volt az uszály mögé kötve csónak a nagyobbak rákapaszkodtak az oldalára és húzatták magukat.

A hajókikötő mellé vittem úsztatni a szomszéd Szabó bácsi lovát - Julcsának hívták, sodrott ló volt, olyan széles háttal, mint egy helikopter-leszállópálya, egyszer megijedt a töltés mellett a közeledő HÉV sípjától, én meg szőrén ültem meg, és amikor Julcsa vágtatni kezdett, legalább egy métert repültem felfelé, de mindig visszaestem a hátára.

Horgászni is jártunk, pár méter damilt meg kis horgot vettünk, könnyű buktatót, és snecikre hajtottunk, ez egy pici kis hal, kellett fognunk negyven-ötvenet, hogy érdemes legyen foglalkozni vele.

Kibeleztük, majd megforgattuk paprikás lisztben, oszt megettük szőröstől-bőröstől, pontosabban pikkelyestől-szálkástól, ma is itt az íze a számban, ha rágondolok...

Voltak nagy kalandok, a rendőr elvette a bringám, mert szabálytalanul közlekedtem és megpróbáltam ellógni előle, de ő is kerékpárral volt és szó szerint fülöncsípett - apám mehetett a kerékpárért.

Anyu volt velünk, apám dolgozott, de amikor hazajött a melóból, mindig játszott velünk, fejetünk, pingpongoztunk, birkóztunk, este a szomszéd gyerekekkel bujócskáztunk, a vacsorához a tejet tőgymelegen kaptuk Julcsa gazdájától, néztük a fejést, meg ahogy gézen keresztül elszűrték, nem is volt annak párja...

Aztán középiskolás koromban jöttek az osztálytársak, a rokongyerekek, felvertünk egy kétszemélyes katonai sátrat, volt, hogy hárman is aludtunk benne, hessegettük a szúnyogokat, dumáltunk, ökörködtünk.

Volt, hogy elmentünk azért úttörőtáborba, de tulajdonképpen nem cseréltünk volna senkivel.

A Dunaparton rengeteg barátunk volt, amikor a lányok kezdtek érdekelni bennünket, hát lányok is voltak a társaságban, nem is volt annál jobb szórakozás, mint elkapni egyet-egyet, és kezénél-lábánál fogva belehajigálni a vízbe a sikoltozó áldozatot.

Tulajdonképpen a Duna-partról nősültem, sőt, a nászutat is a Duna túlpartján tartottuk, mert a vizsgaidőszak miatt nem lehetett sehova se menni - az öcsém minden reggel megjelent a feleségem unokaöccse társaságában, és hozta a reggelit, tejet, kiflit - egyszer elkésett, akkor kikötöttük a kínzócölöphöz és körberaktuk a lábait rőzsével, nemigen tetszett neki, de aztán elengedtük, mert másnap is akartunk reggelizni...

Aztán megszülettek a gyerekek és vettünk ott egy telket, nekiláttunk építkezni és a nyaralások jódarabig elmaradtak, a hetvenes évek végétől kezdtünk el megint nyaralgatni, addig talán csak egyszer voltunk a Büdös-tón, ami ma tán a Petőfi-tó nevet viseli - az is jó volt.

Aztán voltunk az Isztrián, Bulgáriában is, voltunk Nyugat-Európai körúton is, sátorral, később lakókocsival, mindegyik kellemes élményekkel járt, például amikor a lakókocsival beszorultunk a földalatti parkolóba, ahonnan csak úgy tudtam kievickélni, hogy leeresztettem a kerekeit, aztán pumpálhattam nyakszakadásig - hol volt még akkor az elektromos pumpa?

Ma persze már mást jelent a nyaralás, de akkor az egyetlen szoba meg a pottyantós vécé maga volt a nyári paradicsom, azt hiszem ez volt a szüleim egyik legokosabb beruházása.

Mondjuk akkoriban sem volt könnyű az élet, mások voltak a lehetőségek, a célok, az igények,  mint ma, és néha elgondolkodom, hogy a mai világban mit tud adni a gyerekének egy fizikai dolgozó férj és egy háztartásbeli, vagy az, akinek százezer nettóból kell megélni?

Ma már egy villamosjegy is egy vagyon, egy strand sem olcsó egy családnak - lehet itt még egy gyereknek boldog gyermekkora, ha nem a szerencsés középosztályba pottyantja a gólya?

Ez csak arról jutott eszembe, hogy valahogy mindig feledésbe merül, hogy a politika célja végsősoron az, hogy az emberek jól érezzék magukat és a gyerekeknek boldog lehessen a gyermekkora.

Nem felejtik ezt el a politikusaink?

Dehogynem.

Nem kellene eszükbe juttatnunk?

Dehogynem.

Hát akkor miért nem?

:O)))