Amint arra az imént felhívták a figyelmemet, G. Fodor Gábor, a hazai egyetemek tárca nélküli miniszteri pedellusa nagy elánnal elmondja, hogy milyennek kell lenniük az egyetemeknek, milyennek kell lenniük az oktatóknak, legalábbis idehaza, NER-közelből, ahogy azt gazdái elképzelik, s ahogy azt ő próbálja artikulálni. (Nehezen.)

Ennek mentén megneheztel rám, mert írtam egy posztot, amelyben G. Fodor Gáborról arra a Pavlik Morozovra voltam bátor asszociálni, aki az erőszakos kolhozosítás idején följelentette a kollektivizálásnak ellenálló apját. G. Fodor ezt írja: “És kicsúcsosodott Gábor György professzor Facebook-szösszeneteiben, ahol többek között engem az apját feljelentő orosz kommunistához hasonlít (akit aztán kivégez a hatalom).”

Nos, miután G. Fodor közzétette, milyen elvárásai vannak az egyetemekkel és az oktatókkal szemben, én most elmondanám, milyen elvárásaim volnának egy önmagát főszerkesztőnek becéző egyénnel szemben.

Egyrészt, hogy rendelkezzék egy általános iskola második osztályos tanulójának átlagos szövegértő képességével. Ugyanis a hatalom nem az apját feljelentő ifjú kommunistát végezte ki, hanem a papát.

Másrészt elvárnám (de csak én, a kollégái és az olvasótábora nem biztos), hogy ezt képes legyen magyar nyelven, világosan és érthetően papírra vetni. Ugyanis fenti kapirgálásából az derül ki, mintha az apját feljelentő kommunistát végezte volna ki a hatalom. Hát egy nagy túróst: neki szobrokat állíttatott a hatalom, színdarabokat, költeményeket és operákat irattatott róla a hatalom, mert őt szerette a hatalom.

Éppen úgy, ahogy a mai magyar hatalom kedveli a feljelentőket.

Így hát megérhetjük még, hogy G. Fodor Gábort is bronzba öntik, portrékat készítenek róla, avagy kap egy jó kis hőstenor szerepet.