Jött a rendszerváltozás, és azt hittük, ’56 végre a helyére kerül. Az ünnepeltségét tekintve igen, de valójában mégsem. Zászlók kint, Operaházban (ők) bent, de ettől még nem került helyére semmi. Kurzustól függően hol piros-fehér-zöld, hol meg vörös cukormáz fedte el az aktuális hatalom számára kellemetlen részleteket, és maradtak a ki nem beszélt kérdések. Mert kik is voltak Ők? Kik voltak kik? A pesti srácok? A tüntetők? Mindenki felkelő, forradalmár volt, vagy már akkor is voltak ultrák, akik a balhéhoz csatlakoztak? Forradalom volt vagy lázadás, vagy egy ex lex állapotban kinek – kinek kedve szerint a magáé? Nem tudom, nem tudhatom. Mert addig persze tiszta, hogy ruszkik haza, meg hogy fúj ávósok, és Éljen a Haza! De amúgy? Mi lett volna, ha a forradalom túléli a szovjet beavatkozást? Reformszocializmus előrehozott közép-Kádár korral, vagy áttérés egy polgári demokratikus rendre és már rég Ausztria lennénk? Esetleg szélsőjobb vagy szélsőbaloldali restauráció? Ezekről mind nem beszélünk.

Nagy Imre muszájherkulesként vitte végig szerepét, de becsülettel, példaértékűen, az élete árán is beleállt, valóban hőssé nemesedett. Ettől még ő volt a moszkovita padlássöprő Nagy Imre is, és nem tudni, hogy mit csinált volna 1957 tavaszán. És hogy mit csináltak volna vele? Esetleg felfalt gyerekként végzi a forradalmak szokása szerint? Csupa – ünnepi lukas zászlóval eltakart – megnemkérdezett kérdés. Konszenzus ’56-tal kapcsolatban egyedül a megtorlás kegyetlenségében, a bosszújellegében van. Ráadásul a kádári terror egyfajta „Auschwitz szindrómát” hozott a túlélőkben: ők sem beszéltek, még családi körben sem mindig. És sajnos nem segített eleget az amúgy a társadalmi folyamatok megértésében jelentős hatású magyar irodalom vagy a filmművészet se. Nem kerültek elő a fiókból a titkoltnak remélt művek, de az újak is inkább szépek, emberiek, mint feltáróak. Lett viszont rockmusical, és kardozós …szós szélesvásznú, by Andrew G. Vajna.

Most itt tartunk, és a FIDESZ-nek végképp nem könnyű mindehhez viszonyulnia. Mert persze, mint radikális antikommunisták, éltetik ’56-ot. De ugye ez a forradalom dolog mégiscsak ciki. Hátrább az agarakkal. Mert, hogy is volt az az október huszonharmadika? Igen, voltak ellenzéki előzmények: a Petőfi kör, az Írószövetség, meg az oktatási reformot akaró diákok, de a lakosság zöme, főleg vidéken, nem tudott ezekről. Nem volt NET, nem volt Facebook, SMS, csak a pártsajtó. Ha volt országosan érzékelhető előzmény, akkor az az MKP belső hatalmi harcai, és ennek eredményeként Rajk újratemetése. A szembesülés azzal, hogy egy kulisszavilág hazug díszletei között éltünk, hogy hazugság volt minden, és hogy a folyamatos ellenségképzés csak a mi elnyomásunkat szolgálta. Nem voltak ellenzéki pártok, nem volt ezeknek egyeztetett programja és elfogadott vezetője, hanem volt az, amit óvatlanul a kormány is óriásplakátra tesz: „egy nép mondta azt, hogy elég!” Elég volt a hatalom arroganciájából, elég az önhitt fennhéjázásából, elég a folyamatos lelkesítő és félelemkeltő hazugságból.

Hát ezért nem őszinte most az ünneplés, ezért kell ’56-ot operettizálni, ezért kell a second hand forradalmi himnusz, ezért mondja Schmidt Mária, hogy az idei 1956-os emlékév legyen fancy, szexi és trendi…

Én még tanultam marxizmust leninizmust. Emlékeim szerint Lenin mondta azt, hogy „Forradalmi helyzet az, amikor az uralkodó osztály már nem tud, az elnyomott osztály pedig már nem akar a régi módon élni.” Most ott tartunk, hogy az uralkodó osztály valójában már nem nagyon tud, de az elnyomott osztály még akar… Innentől kezdve ez már tényleg szexi, és megértem, hogy nem tudnak, és nem tudunk mit kezdeni ’56-al.

Amúgy én biológia – kémia tagozatos osztályba jártam, és tudom, hogy a telitett oldat ugyanolyan színű, ugyanolyan állagú, mint a híg. De csak egyetlen kristály kell, és az egész kicsapódik.

Kincses Gyula – asztalfiok.hu