Népszínmű a kedves „engemlájkolókért”, szomorújáték az engem cirógatók szíves szórakoztatására. Lájkolimpia. A politika komoly kártyaparti, ám hogy a fenébe lehet úgy kártyázni, ha folyamatosan megmutatom a lapjaimat. Csak emlékeztetőül: 2010-ben Orbán úgy nyert, hogy szinte semmit sem lehetett tudni a terveiről, elképzeléseiről. Miért kell a Facebook közösségi zsibvásárán minden portékát kipakolni, mustrálhatóvá tenni, engedni, hogy megtapogathassa mindenki, aki épp arra jár, fitymálkodhasson, pedig mindössze néhány almát lát az első sorban, fogalma sincs, mi van mögöttük (ha van egyáltalán bármi is), majd hangosbeszélőn elordíthassa, hogy ez szar, ámde az ott gyémántokkal ékített aranyrúd.

Nagyjából ennyire futja ezzel a felkészültséggel és ismeretanyaggal. Így válnak etethetővé a bozótharcosoknak álcázott tévés-rádiós varieté- és revüipari szakik, akik a gázsit megszolgálandó mindent az adott hely szellemével és elvárásával harmonizáló poénná fabrikálnak, hogy hó végén is legyen ez-az a terített asztalon.

Nem értem, miért gond és ok a sértődésre az oly páratlanul demokratikus szellem számára, ha ez összeáll azzal, ha ez így gondolkodik, amaz meg úgy. S ha így, akkor ehhez vajon miért válik szükségessé a másik lemészárlása, meggyalázása, lefitymálása és hasonló panelek alkalmazásával az ellenfél (tudod, a Fidesz és nem a másik) paneljainak bővített visszaböfögése, továbbá miért kell a másik jelöltjét rituálisan meglincselnie, felkoncolnia és halottaiban máglyára vagy pöcegödörbe vetnie a kedves szavazótábornak? Mi a francot nem lehet megérteni, se politikusoknak, se szavazóbrigádoknak azon, hogy a cél Magyarország (ami ugyebár mi magunk lennénk) életben (és partiban) maradása, vagyis az, hogy ez az ország ne veszítse el a XXI. századot. Lehessen ezért politikai manővereket végrehajtani, hiszen a pártpolitikai szakmának ez a lényege, de mindezt úgy, - hiszen ez meg a koalíciós pártpolitikai szakma lényege -, hogy ne szúrjam háton a másikat, mert ugyanazzal a mozdulattal saját magamat szúrom tökön, s ketten vérzünk el a helyszínen.

A demokratikus politizáláshoz hozzá nem szokott közvélemény pedig ne sértődjék meg, ne duzzogjon, ne tegyen fogadalmakat nagylöttyös indulattól hevülve, hogy ha nem ő lesz, akkor senki más, ha nem hajszál pontosan úgy alakulnak a dolgok, ahogy ő szeretné, akkor dögöljön meg a szomszéd tehene és vele együtt a szomszéd politikusa, s ha amaz lesz, pfuj és pfuj, akkor maradnak inkább a Farok Nélküli Kutyák, hogy attól kolduljunk mindannyian!

És ez kétségtelenül valóságos alternatíva, amely könnyen realizálódhat: attól fogunk koldulni.

Én is, te is, ő is, mi is, ti is, ők is, mind egy szálig. De jó lesz, ihajja! Ám legalább nem az lesz a főnök, akit nem szeretek. Hanem marad az, csuhajja, akit egyenesen utálok!

Mindenki nyugodjon le szépen, politikus és választó egyaránt (a tréfagyárosoktól és bérmegmondóktól ezt ne várjuk el, nekik szolgálniuk kell Istenüket, császárukat és az ő kedves nagyérdeműjüket), a többiek, kivétel nélkül mind, szippantsanak most egy mélyet az ájerből, s kezdjék el szépen újragombolni a mentét, amíg még van gomb és kabát, s amíg még marad lehetőség a gombolkozásra.

Ez az utolsó alkalom, több aligha lesz. Legfeljebb hordozzuk még vagy harminc éven át a rongyosra foszlott felöltőt, s népfrontosan és hetente aláírósdit játszva továbbgyűlöljük azt, akit ismét és újra és sokadszor magunk segítettünk hatalomra.

Ez a kérdés, válasszatok!