A magyar történelem legújabb kori történetének fontos fejezetét, a mi életünket két temetés jelzi. Nagy Imre újratemetése, és Göncz Árpád búcsúztatása. Egyik két és fél évtizede történt, a másik még előttünk áll: és egyelőre nincs jele annak, hogy beérik a közösségi gyász, eljön a megnyugvás ideje.

Pedig Nagy Imre újratemetését sokáig 1956 jóvátételeként, a rendszerváltás kezdeteként tartották számon. 1989 júniusában lezajlott a szertartás, öt hónappal később módosult az alkotmány: amely a Magyar Köztársaságot deklarálta, mint független és demokratikus jogállamot. Létrejött az Alkotmánybíróság, jogi védelmet kapott a többpártrendszer kialakulása, és az alkotmánybíróság a köz- és magántulajdon egyenjogú, egyenlő védelmét biztosította. Akkor a magyar társadalomban egyértelműek voltak a szerepek: ki kivel áll szemben, ki mit kér számon, ki mivel tartozik ahhoz, hogy többpártrendszer, alkotmányosság és jogbiztonság lehessen – ismételjük ahányszor csak lehet – a Magyar Köztársaságban.

Ma, Göncz Árpád búcsúztatásakor mindez korántsem ennyire egyértelmű. Az 1956-os forradalomtól Nagy Imre temetéséig és Orbán Viktor rendszerváltó beszédéig 31 év telt el. Az 1949-es alkotmányozástól az 1989-es módosításig, korrekcióig negyven. Az önkényuralmi rendszer(ek) kiépüléséhez, és azok lebontásához négy évtizedre volt szükség. A rendszerváltás során visszaszerzett-megteremtett szabadságjogok újbóli lebontására, a rendszerváltás eredményeinek elvesztegetésére két és fél évtizedre. Ma, 2015-ben nem az az ország temet, rendezi örökségét, amely 1989-ben újjászületésre készült. Az az ország felszámolta önmagát, bizonytalan, hogy mikor. Végzetes egészen biztosan a 2012-es alkotmánymódosítás volt, mert ekkor nem módosult, hanem tulajdonképpen megszűnt a magyar alkotmány. Nem volt hosszú életű, 98 év adatott neki, az első a Tanácsköztársaság idején született, majd 1946-ban, 1949-ben is új lépett hatályba, 1989-ben módosult. 2012-ben immár nem Alkotmány, hanem Alaptörvény lépett érvénybe. Ellentétben a 23 évvel korábbi, rendszerváltó módosításokkal: nem politikai konszenzus révén, hanem a kétharmados többség által. És így az 1989-es rendszerváltás legfontosabb célja, eredménye semmisült meg.

Akkor, hogy Orbán Viktor 1989 júniusi temetési beszédét idézzem, az volt a cél, hogy leszámoljanak „a párt diktatúrájával”. Ezért volt fontos az Ellenzéki Kerekasztal, a több párt létrejötte, a pártok közötti egyeztetés. 2011-2012-ben „a párt” alkotmányozott, illetve alaptörvényezett.

Az elmúlt évszázadban sokszor változott az alkotmányozás jellege, intézményei, tartalma. Volt Tanácsköztársaság, Népköztársaság, és végül megszületett a Magyar Köztársaság. Egy valami volt állandó és kétségbevonhatatlan: a köztársaság intézménye. Leszámítva azt az időszakot, amíg Magyarország király nélküli királyságként működött – a Horthy rendszerben. A konszenzust, alkotmányos biztonságot teremtő harmadik köztársaságnak, a megerősített, megtisztított köztársaságnak lett az első elnöke Göncz Árpád. Politikai életműve arról szól, hogy tartalmat adjon ennek az erős jelentésnek.

Az új Alaptörvénynek megfelelően az államforma maradt, de a Magyar Köztársaság megszűnt Magyar Köztársaságnak lenni. A miértekre több válasz is adható, a legtömörebben évtizedekkel a Nagy Imre temetés után megint Orbán Viktor válaszolt, aki azt mondta „a nemzet a test, azon a köztársaság a ruha”. Ettől a köntöstől szabadul Magyarország évek óta: egész államapparátus dolgozik azon, hogy a magyarországi jogszabályokból, a magyar közintézmények címeiből eltűnjön a „köztársaság” fogalma.

Átalakul ennek révén az állampolgári-polgári közösség. Most láthatólag újra „a” párt hatalmon tartása, és nem a többpártrendszer működtetése a cél, nem alapfeltétel sem a társadalmi konszenzus, sem a jogbiztonság. Ha következetes lenne ez a szemlélet, akkor a köztársaság fogalmát nem vállaló állam a köztársasági elnök tisztségét sem tartaná többé fönn. (Lehet, eljön ennek is az ideje.) Mivégre köztársasági elnök egy nem-köztársaságnak? Áder János ma Magyarország köztársasági elnöke – árvalányhaj egy nem létező kalpagon. Göncz Árpád (valamint Mádl Ferenc, Sólyom László) még ilyen csúfos szerepbe nem kényszerült. Elnökként mindegyikőjüknek voltak nehéz helyzetei, konfliktusai, de mégiscsak egy köztársaságnak voltak köztársasági elnökei. (Schmitt Pál rövid és kínos pályafutásától tekintsünk most el.)

És ebben a furcsa helyzetben kell most a nem létező Magyar Köztársaság köztársasági elnökét búcsúztatni. Lehet ezt? A Magyar Köztársaság, az Alkotmány megszűnte, a konszenzus felmondása, az egypártrendszer restaurálása után? Ebbéli minőségében aligha. Mindazok, akik utolsó útjára kísérik, választ kell adjanak arra a kérdésre, hová lett az, amire Göncz Árpád az életét feltette? Hova lett a Magyar Köztársaság?

A köztársasági elnök úgy végrendelkezett, hogy a kormány és az országgyűlés jelenlegi vezetői temetésén ne mondjanak beszédet. Ne legyen katonai tiszteletadás sem. Bizonyára sokan gondolják majd úgy, hogy ez a végrendelet szigorú utolsó üzenet, politikai kritika, számonkérés. Orbán Viktor a Nagy Imre temetésén példátlan esélyt, lehetőséget kapott: akkor a rendszer váltójaként, bontójaként ő szónokolhatott. „Azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat” – mondta 1989. június 16-án. Vajon, 2015. november 6-án ő mit érinthet még meg? Mi maradt egyáltalán, ami érinthető? A maga által épített rendszer első embereként szót nem kap.

Valójában nem ez a legszigorúbb üzenet. És nem Orbán Viktor, vagy a többi magyar politikus a címzett. Hanem a Magyar Köztársaság egykori polgárai. Mindannyian. Az igazán nehéz feladat az, amellyel ők szembenéznek: a Magyar Köztársaság elhalt, és nem maradt utána, csak a csend. Ki ad számot arról, hova lett, mivé lett? Kik ma a nem-köztársaság nem polgárai? Akiknek közösségét a nem-alkotmány tartja össze?

Attól tartok senki, nincs elfogadható válasz a köztársaság lebontására, a konszenzus nélküli alkotmánymódosítások sorára, a köztársasági intézmények ellehetetlenítésére. A Horthy-rendszer fordítottjában élnek a nem-polgárok: a fantom köztársasági elnök ott ül a szellem-hivatalban, és nincs köztársaság. Rég elhalt már, maradványai temetetlenül ott hevernek, szerteszét, körötte csetlik-botlik mind, aki él.

A bomló, széteső állampolgári közösségben oszlik a felelősség is, és marad a nehéz és közös némaság. Ma ez az egyetlen, amin tiszta lelkiismerettel osztozhatnak az egykori harmadik köztársaság hátramaradt polgárai.

Parászka Boróka / erdelyiriport.ro