Az átlagember számára ma is elérhető hétköznapi örömöket, azt hiszem, ismerem, azok nem vonzanak többé. És semmiképp nem kárpótolnak a rezsim bűneiért, az általuk okozott légkörért, ami olyanná vált, mint egy rosszindulatú kihallgatás; bármit teszel vagy mondasz, nem lehet igazad. Az ilyen rendszerekben soha nem vagy egészen az, ami egyébként lennél. Az autokrácia nem csak sok mindent elvesz tőled, de valódi önmagadtól is megfoszt. Akik téged látnak, az nem te vagy, akit te látsz, az nem ő. 

Amit egykor külföldön újdonságként megismertem, az a nyugalom volt. Nyugalom áradt az intézményekből, a politikából, az emberekből. Azóta ugyan ott is romlott a helyzet, de nálunk őrület hajtja az intézményeket, a politikát, az embereket. A rezsim emberei, mint a vadállatok a vizeletükkel, mindent megjelölnek, birtokba vesznek, lehetsz bárhol, mindenütt érezni mérgező kisugárzásukat; ha az utcán egy Ferrari vagy Maserati bőg el melletted, azt is ők vezetik, de te vetted nekik: a stadion- és vasútépítésekből kilopott, az előtted titkossá tett alapítványokba rejtett, a kórházi ételedből, ápolásodból kispórolt közpénz milliárdjaidból.

Egyesével élem a napjaimat, de nem az életemet féltem, mint a kiugrott maffiatagok. A rezsim intézkedései szolgálnak a hétköznapok kereteként, mert bármit tesznek is, nekem is rosszabb lesz tőle. Íme, a legfrissebb gaztettük: a hazai könyvpiac felét birtokló Librinek új tulajdonosa lett, MCC (Mathias Corvinus Collegium) a neve, ami maga az állam. Nincs ebben semmi új, ez folyik egy évtizede, lépésről-lépésre, centiről-centire, csak hát sok kilométer van már mögöttünk és végestelen végig felperzselt földeken keresztül vezet az út. Ebben a Libri-ügyletben is ott van a rezsim lényege, a diktatúrák alapképlete: az állam és állampolgár érdekeinek végleges, ezért végzetes szétválása. A felvásárlás egyetlen célja megfojtani az összes ma még független kiadót, könyvterjesztőt, s akkor talán majd egy bizonyos Múzeum körúti antikváriumban sem kell többé függönnyel eltakart polcról árulni a náci ideológiát.

Mégis, talán a hazudozásaik a legnyomasztóbbak. Akinek folyton hazudnak, akit megfosztanak az igazságtól, az nem csak a hazugok, hanem a saját szemében is elértéktelenedik. Ez elől sokan és mind többen a közönyben keresnek menedéket, lélekben áthurcolkodnak egy megnyugvást ígérő világba, de autokráciákban olyan nem létezik, a zsarnok puszta léte mindenkit beszennyez. Még rosszabb, hogy a magadra erőltetett közöny is pusztít, legalábbis így tudja Csehov Unalmas történet c. elbeszélésének főhőse: „Azt mondják, hogy a filozófusok és az igazán bölcs emberek mind közönyösek. Nem igaz. A közöny a lélek paralízise, idő előtti halála”. Ezt látom, ez az ország alap lelkiállapota.

Apám egy alkalommal elárulta egy apró titkát: „Harminc éve egyszer hazudtam anyádnak, és még mindig cipelem”. Vajon a rezsim emberei cipelik-e istentelen hazugságaik terhét? Szijjártó, Navracsics, Varga Judit. Lázár és Gulyás Gergely. Kivétel nélkül mindegyik, s persze legfőképp ő maga. Vajon tudatában vannak-e egyáltalán, hogy hazudnak? Ha igen, akkor csak szimplán patologikus hazudozók. De ha már nem is érzékelik, mikor hazudnak, akkor egy-egy kormányülés nem más, mint szociopaták gyülekezete. Magyarország már rég végigjárta azokat a lépcsőfokokat, amit weimarizálódásként ismerünk, és amelyek annak idején a német jogállam felbomlásához vezettek. A szöveghez csatolt képet a festő, Oskar Nerlinger 1930-ban készítette, három évvel Hitler hatalomra jutása és nyolccal a Kristályéjszaka előtt. Utolsó kijárat a címe.

Régen rossz, amikor már csak a festők keresik a kijáratot. A rossz középpontja a természeténél fogva egyre kijjebb tolódik. Így van ez mindennel, ami pusztít: földrengés, tornádó, infarktus, diktatúra, a nyomukban pedig összedőlt épületek, elhalt szívizom – kifosztott, meggyalázott nemzet. Talán pár ezer gimnazista fogja leállítani a gyorsan szaporodó rákos áttéteket? Az alapítványokba szervezett egyetemek miatt a magyar kutatók kiszorulnak az európai kutatói programokból, egy gazdasági lap cikkének címe: „Súlyos lemaradásban a magyar tudományos élet”, az Operaház az elcsalt főigazgatói pályáztatás erkölcsi súlya alatt roskadozik, az Országos Kórházi Főigazgatóság igazgatója pedig a minap úgy menekült az RTL riportere elől, mintha náci háborús bűnös lenne. Tán csak nem érez bűntudatot, amiért a magyarok többségének megfizethetetlen, túlnyomórészt fideszes tulajdonú magánegészségügy virágzik, tavaly megduplázta nyereségét, míg az istállószinten tartott állami egészségügy egyre több beteget hagy ellátatlanul, foszt meg a gyógyuláshoz, az élethez való jogától. A magyar állam újra gyilkol, csak most más eszközökkel.

A rendszerváltással minden hatékony és jogszerű rendszer alapja, a morál lépett be egy időre a hazai politikába, de a dopaminhiányos lelkületű, önnön tehetetlenségétől is gyötrődő magyar társadalom minden alkalmat elmulasztott, hogy megvédje. Inkább úgy tesz, mintha nem értené, mi a mozgatóerő a hatalmon lévők gonosz intézkedései mögött. De talán tényleg nem érti. Ez ugyan nagy baj, de nyugi, előbb-utóbb mindenki megérti. A diktatúra türelmes tanítómester.

(FB-jegyzet)