A Pilis-tető ugyan 57 méterrel magasabb, mint a Dobogókő, azonban oda autóval vagy busszal sem lehet feljutni. A mi buszunk a Kétbükkfa nyeregnél hatalmas fordulatot tesz mielőtt megáll, így látható volt, hogy azért a már említett Pilis-tetőt is megrohamozták, nagyjából negyven autó állt a parkolóban. Innen oda vissza 10 kilométeres séta a kilátótorony, kicsit sportosabb vállalkozás, mint a járműből kiszállni a Dobogókő tetején. Mi itt szálltunk le, hogy ebéd előtt egy kis gyaloglással frissítsük fel magunkat.

A turistaösvényen meglehetősen sok lábnyomot találtunk, pedig csak néhány órája hullót le a hó.  Kétszer kellett kereszteznünk az országutat, ami cseppet sem volt egyszerű és veszélytelen, mind két helyen egymás után jöttek a gépkocsi oszlopok, és mire az egyik irányban lélegzetvételnyi forgalom-szünet állt be, jöttek a másik irányból. Általában a sebesség is túlzott volt a keskeny és nem száraz úttesthez viszonyítva.

A menedékházban egy másik turista társaság is pont ugyanerre panaszkodott. A hegytető parkolóban minden talpalatnyi helyen autók álltak, csakúgy, mint a volt Belügy minisztériummal szembeni réten. A Zsindelyest céloztuk meg ebédelési helyszínül. Előző nap a vendéglős kérdezte a telefonban, hogy foglaljon-e nekünk asztalt. Ezen elcsodálkoztunk, minek, ott korábban mindig le tudtunk ülni. A több mint kétszeresére bővített egységben azonban képtelenség volt szabad helyet találni, ahol éppen nem ültek, foglalt felírat díszelgett.  Ami pozitívum, hogy a nagyon kulturált illemhelyeket, úgy látszik szabadon lehetett használni. Végül a régi, megszokott törzshelyünkre, az Eötvös Lóránt turistaházba vonultunk. Bár kevesen ott sem voltak, de a legtöbben csak üdítőt, kávét kértek és a különféle ételek megrendelése  a vendég közreműködésével gyorsan megtörtént. Az egyik lejtős szakaszon egy kisfiú szánkózott, de az apja nem figyelmeztette, hogy, amíg jönnek gyalogosok, addig ne induljon. Tipikus példájaként annak  a felfogásnak, hogy "csak mi vagyunk, mások nem érdekelnek."

A két kilátóban a korlátokba kapaszkodók nagy örömére, időnként arrébb libbent a köd és gyönyörű téli panoráma tárult fel a türelmesebbeknek. Aki mondjuk 10 percet áll ott, szó szerint szélben-fagyban, annak már van türelme vagy nagyon kíváncsi.  A Szer-kövek gerincén sétáltunk tovább, az erdei kilátó után a tömeg hirtelen megcsappant pedig a táj itt is gyönyörű fehér volt. Persze arra mi is gondoltunk, hogy a kirándulás minél hosszabb szakasza, lehetőleg 500 méternél magasabb helyeken vezessen.

Elbóklásztunk az Ilona pihenőig, majd onnan a Hoffmann fogadó felé vettük az irányt. Ilyenkor az olvadás is gyors lehet, bár a hőmérséklet még mindig 0 fok körül alakulhatott. A Disznós árokból lefolyó patakon, azok alig tudnak átkelni, akik a zöld négyzet jelzést követve ereszkednek alá. Majdnem száz éve itt borult fel az akkor még meglévő erdei vasút kis gőzmozdonya, leforrázva a két szolgálatot teljesítő munkást.

A Hoffmanntól már erdészeti aszfaltúton előbb fel, majd meredeken lefelé ballagtunk be Pilisszentlélekre, éppen elérve Pomáz felé az aznapi utolsó buszt, pedig még csak alig múlt háromnegyed négy.  Éppen a viadukt előtti kanyarban találkozunk az ellenkező irányban tartó autóbusszal, ami még mindig kevésbé volt veszélyes, mintha a pilisszentléleki elágazásnál történt volna mindez, ahol a hegyes szögű kialakítás miatt a buszok alig tudnak kifordulni a felsőbbrendű országútra. Buszunkkal immár újból felérve a Dobogókőre, bár már besötétedett, de autó ugyanannyi parkolt, mint dél körül, csak most a parkoló járművek közül kettő akadályozta a haladásunkat.

Néhány perces huzakodás után mégis sikerült beállni a felszálló helyre, ahol már rengetegen várták a járatot. Csak azt nem értjük, ha fizetős parkoló van, akkor az őr, a jegyárus miért nem figyelmezteti az autóvezetőket, hogy itt bizony menetrend-szerinti busz-közlekedés is van.

(A cikkünkhöz tudatosan csak természeti képeket csatoltunk, szándékosan mellőztük a tömegjeleneteket.)

Kertész Z István; kép Székely Ildikó