„Azért ismerd el, András, hogy nincs jobb rendszer a szocializmusnál”, azzal kiment az öltözőből. Ráhagytam.

Az ország túlnyomó többsége valóban jól elvolt a kádári diktatúrával, ahogy egy korszakkal korábban a nemzetgyilkos Horthy-rendszernek is sokkal több volt a híve, mint az ellenzője. És a választásokon résztvevők többsége ma is a mind fojtogatóbban ránk települt autokráciát isteníti. Egy szép, magyar hagyomány. 2010 óta egyre szűkülő falak között folyik ez a szubkulturális rémutazás, a jogaink elvétele, csorbítása már régóta rutinszerű ujjgyakorlat.

Legújabban: állami könyvégetés ugyan nincs, de könyvfóliázás már van, a közalkalmazotti jogviszonytól tíz napja megfosztott pedagógustársadalom teljesen védtelenné vált. Azzal pedig, hogy a rezsim fideszes pártalapítványokba kényszerítette be a legtöbb egyetemet, azok hallgatóit megfosztja az EU Erasmus-programja nyújtotta számtalan lehetőségtől, az oktatóit pedig kizárja a nemzetközi kutatási együttműködésekből. Ez óriási veszteség nekik.

Annak idején valamennyi egyetem gyáván, közönyösen magára hagyta az SZFE hallgatóit hősies harcukban, vajon most kiállnak-e saját magukért? Megpróbálják-e országos sztrájkokkal visszaszerezni minden egyetem legfőbb értékét, a már a középkorban is megvédett autonómiát? Ha nem, hát nem, de egy függetlenségét vesztett egyetemet az EU nem tekinthet egyetemnek. Irracionális gonoszságok fent és bénult tehetetlenség lent – a magyar társadalom már belépett a kollektív haldoklás fázisába. Diktatúrában a „majd csak lesz valahogy” gyárihibás túlélési stratégia, csak egyre rosszabb lehet.

Immár minden társadalmi réteg feje felett ott villog a vészjelző, az a három terület pedig, amely legközvetlenebb hatással van egy-egy ember életminőségére: nyugdíj, egészségügy, oktatás, a szakadék szélére jutott. Egyedül minden diktatúra privilegizáltjai, a sportolók vannak megbecsülve, a sportra számolatlanul ömlik a pénz. Íme, csak egyetlen példa, a legfrissebb: a világszínvonalú csepeli atlétikai stadion építése két és fél éve, 2020 végén indult, és már átadták, egy hónap múlva elkezdődik a budapesti atlétikai világbajnokság. Míg Csepelen lóhalálában folyt az építkezés, a hét éve, 2016-ban bejelentett budai „szuperkórház” kijelölt területén a mai napig egy kapavágás nem történt. Ennyi az emberi létezés értéke Magyarországon, ilyen az Orbán-kormány alig leplezetten nemzetgyilkos programja. 

Mialatt a köztévé sportkommentátorai majd ájultra lelkendezik, ordítják magukat az atlétikai versenyszámok közvetítésekor, ez a rezsim hangfekvése, sok összetört szívű ember épp úton lesz valamelyik kórházba, de már csak a hozzátartozójuk ruhájáért, személyes tárgyaiért mennek majd. A halál örök lehetősége önmagában is emésztő gondolat, de amikor nem a természet, egy valóban gyógyíthatatlan betegség mondja ki feletted a végső ítéletet, hanem egy természetellenesen működtetett rendszer hitvány vezetőinek áldozatává válsz, akkor a legalapvetőbb jogaid közül az élethez való jogodat tagadják meg tőled.

Nem mellesleg nagy valószínűséggel egyetlen érmünk sem lesz, a hazai atlétika legjobbjai néhány kivétellel messze vannak az élvonaltól. Ugyanakkor a szuperkórház megépítésének bűnös halogatása, s persze az egészségügy egésze iránti kormányzati közöny nyilvánvalóan megmutatkozik a halálozási statisztikákban. Ez az illiberális haláltánc most már direktben az életünk ellen megy.

Horthy, Kádár, Orbán – három különféleképp embertelen, de egyformán ocsmány korszak.

Mi, magyarok rövid megszakításokkal tulajdonképpen egy évszázada az alvilág lakói vagyunk, és egyre inkább alvilági módon is élünk, mind jobban távolodva a nyugati civilizációs normáktól. Magyarországon csak a naptárakban ért véget a számunkra rettenetesen, bár nem ok nélkül így alakult huszadik század. Aki hallott róla, látta videón azt jelenetet, ami a múlt héten játszódott le a Parlament egyik folyosóján, az sokkoló ízelítőt kaphatott az etikai normák széteséséből: a miniszterelnök és rókalelkű talpnyalói röhögve, egymást bíztatva gyaláztak egy képviselőt, holott ő a nép szavazataival szerezte meg a kérdezés jogát. Persze, tudom, le is lövethették volna. Talán ennyivel vagyunk még jobbak nagy barátunknál, az oroszoknál, de a különbség napról-napra csökken.