2013-06-09 08:50:05

Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újratemetésének szertartása a Kádár-rendszer bukásának, a magyar demokrácia születésének szimbólumává vált. A hat koporsó a Hősök terén ennek a demokráciának a bölcsője volt.

E bölcső mellett negyedmillió változást akaró ember állt. Úgy gondolták, hogy elég volt az elnyomásból a világnak ezen a felén is, szűknek találták az állam által rájuk szabott keretet, és azt akarták, hogy a gyerekeik és az unokáik már valami egészen más légkörben nőhessenek fel.

Ezeknek az új eszméknek a képviselőjeként volt ott egy csapat fiatal is. Huszonévesek, egyetemisták, fiatal felnőttek. Szabadságot szerettek volna, szabadon akartak élni. Születésük óta falak közé voltak zárva, elegük volt abból, hogy valaki mindig megmondja nekik, mit ehetnek, ihatnak, hogyan öltözhetnek, hová utazhatnak. Hogy megszabják még azt is, mit tanulhatnak. Hogy nem csak a tudásukon, a képességükön múlik, felveszik-e őket egyetemre, hanem valami olyasmin, amiért és ami ellen ők maguk semmit sem tehetnek.

Ezek a fiatal demokraták szövetséget alakítottak, hogy együttesen léphessenek fel az igazságtalannak és zsarnokinak tartott rendszer intézkedései ellen. Hogy ráébresszék a hatalmat: végét járja az a korszak, amikor felnőtt állampolgárok feje felett, akaratuk figyelembevétele nélkül hozhatnak döntéseket, kiskorúnak tekintve őket. Ez a friss, radikális és liberális csoport hitt a szó, a nyilvánosság erejében, és olyan demonstrációkon mutatta meg a csend és az erőszakmentes fellépés hatalmát, mint Bős-Nagymaros vagy a romániai falurombolás elleni tiltakozás, de kiálltak a Tienanmen téren meggyilkolt fiatal társaikért is.

Volt köztük egy borostás és enyhén kócos, sovány fiatalember, akinek a nevét a Hősök terén, a koporsók mellett ismerte meg a világ. Akkor, amikor nem engedett a negyvennyolcból, és nem akart engedni ötvenhatból sem, mert független és szabad Magyarországot követelt, európai polgári demokráciát. Akkor, amikor még az ázsiai zsákutcából akart kiutat találni és nem oda akart visszatérni. Akkor, amikor még elítélte azokat a politikusokat, akiknek utasítására a meghamisított történelem a tankönyvekbe került és nem maga adott utasítást ugyanerre. Ez a fiatal férfi nem tartotta elegendőnek a hatalom jóindulatú elnézését, amellyel az eltűrte ugyan az ellenzéki szervezetek működését, de túl nagy jelentőséget azért nem tulajdonított nekik, mert ez a fiatalember nem megtűrt fél akart lenni a saját hazájában, hanem teljes jogú partner. Akkor ő hívott fel mindenkit arra, hogy ne engedjen többé az uralkodó párt önkényének, ne engedjen az erőszaknak, és ő emlékeztetett mindenkit arra a két szóra: „Soha többé”.

Azóta eltelt huszonnégy év. E sorok írója most csak egy évvel idősebb, mint akkor az a borostás fiatalember volt, és elkeseredetten látja, mi lett abból a hajdani szónokból, aki akkor, ’89-ben olyan bátran és tisztán állt ki százezrek elé a követeléseivel. Az a fiatalember letagadná a belőle lett férfit.

A mostani férfi elfelejtette akkori követeléseit, feladta akkori elveit, szembeköpve a jelképes ravatal mellett álló saját magát. Ez a férfi már nem áll ki a kisebbségek jogai mellett. Igaz, most nincs falurombolás Romániában, de vannak helyette elöregedő, elnéptelenedő falvak. Van helyette lakópark a hitelkárosultaknak, vannak erdei viskóban meghúzódó hajléktalanok, van kilométeres sor a Blahán ételosztáskor és vannak kilakoltatások.

Ma nem verik szét és nem ölik meg a tüntető diákokat a Tienanmen téren, helyette itthon vonulnak utcára a diákok, és innen menekülnek külföldre, már nem is az egyetem, hanem a középiskola után. Ma már inkább nem vállalnak ide gyereket, ma már inkább elfelejtik az anyanyelvüket is, mert katonákat és tankokat ugyan ma nem küldenek rájuk, de az a hajdani fiatalember tudná és megmondhatná ennek a férfinak, hogy a kilátástalanság, a kiszolgáltatottság legalább olyan gyilkos lehet, mint a fegyverek, csak ez lassúbb és fájdalmasabb halál.

Ma nincs Bős-Nagymaros. Ma stadionok épülnek, mert az önfenntartó felsőoktatás mellé államilag támogatott foci dukál. Ma virágzik a „magyarosch” romantika, a turulos néplélek, ma minden kalocsaival van hímezve, ma a bocskai lett a trendi, és ezekre van keret és támogatás. Ma nem elég, ha, mint Petőfinek, a hon szívünkben van, mindig az ajkainkon kell lennie, mert aki nem mondja el minél többször és minél hangosabban, hogy szereti a hazát, az gyanússá válik. Ma egyenviseletté torzították az összefogás, az összetartozás érzését, mintha ez valami olyan dolog lenne, amit kívül kell hordani.

Az a huszonnégy évvel ezelőtti fiatalember értené, hogy nem kell bugyuta nótákat parancsra közösen énekelni ahhoz, hogy tudjuk, sorsközösségben élünk ezen a vidéken vadidegenekkel. Ő azt is tudná, hogy minden ilyen erőltetetten hangsúlyozott összefogási frázis azonnal, elhangzása pillanatában torzzá és hamissá válik. Felismerné, hogy ez a mostani férfi nem hisz a maga hirdette nagy együttműködésben, mert ő egyenlőbbnek érzi magát az egyenlőknél, és ő maga az, aki a legerősebb ellentéteket szítja.

Ma már nincs sehol az a fiatalember. Van helyette egy őszülő, furcsán zavart tekintetű, hülyeségeket kérdező, fontoskodó, kissé elhízott ötvenes. Ma nem egy jelképes ravatal mellől néz szembe magabiztosan a jövővel. Ma egy áradó folyóba néz, és magának sem meri bevallani, hogy halvány lila gőze sincs, mit is keres ott tulajdonképpen.

Mi azonban, akik emlékszünk még arra a hajdani borostás-kócos fiúra és a barátaira, mi, akik nem felejtünk ilyen könnyen, összegyűlhetünk és megidézhetjük azt a ’89-es évet, és benne azt a jelképes ravatalt. Ahogy annak idején a fiatal Orbán Viktornak volt bátorsága a hatalom képébe vágni, hogy „Soha többé!”, úgy most nekünk kell elég bátornak lennünk ahhoz, hogy ráébresszük az öregedő Orbán Viktort: nagyon rossz úton jár, mert mi még mindig nem kérünk az erőszakból, és mi semmi mást nem akarunk, mint ő régen.

Június 16-án, a szabadság napján ismét ki kell állnunk tehát a szabadságért. Találkozzunk a Nagy Imre emlékháznál, és mondjuk ki együtt: "Soha Többé!"