2020-05-23 12:15:51

 Ilyen apró lázadások voltak akkor lehetségesek, egy zene kedvelése, egy helyre való lejárás, amit a Hét műsorban, az akkori pártállami tévében, hétvégén hosszú riportban festettek le a Pokol Tornácának. Mentünk a Fekete Lyukba, tarajosan, bakancsban, feketére sminkelt arccal. Lázadtunk, bár pontosan politikailag nem tudtuk megmondani, mi hiányzik a langymeleg „néphatalomban”, vagy sok mindent tudtunk volna mondani, nem tudom.. Ösztönösen és zsigerből röhögtük szembe az akkori hatalmat.

Tegnap éjjel tévézés közben, a Hírtévén, ami most hivatalosan is az ellenállás szimbóluma lett, egy riportra bukkantunk a lányommal. Alinda műsorában Müller Péterrel folyt egy beszélgetés. Elöntött az a régi érzés, mosolyogva néztem Müllert, a szivárványszínű sálját, kócos, bohócos haját és kinyitottam a lelkem és az elmém, mert tudtam cukrot kapok, édest. A könnyű és mégis mélységekkel bíró riportban a végén egy daltól beszélgettek, a Szeretni még című műről és a hozzá kapcsolódó pályázatról. Egy vers, egy gondolat önálló életre kelt, az ország minden részéről feldolgozták.

Hallgatom, a háttérben fütyül a nóta, ingatom magam a ritmusra, kétségkívül fülbemászó, dúdolom, „jó volna, szeretni még bár nem tudjuk, hogy szeretni miért jó, jó volna szeretni még, azt, aki szeretni méltó” Szomorúság tölt el, lassan átveszi egy mélybordó fájdalom a lelkemben a teret. Belehasít az agyamba ezer kép, szürke és szomorú világról, ahol emberek néznek ki a buszon, az ablakon, arcukon fal, szürke smink. Lehangoló, depressziós világ, amiben néha kapsz el egy mosolyt, egy kedves gesztust, mint a szürkehadsereg menetel és áramlik a tömeg. Hatalmas plakátok hirdetik a napi félelem tárgyát, migránsok, civilek, politikai bohócok, rezsiféltés. Kiskutyák és cuki cicák a facebookon, majd pár poszttal arrébb megkínzott és kidobott állatok. Tiltakozások, parlamenti botrányok, zsidózás, cigányozás, a te k. anyádat párbeszédek, olyan emberek között, akik soha nem látták a másikat, nem ismerik egymást. Egymásnak feszülő testek, eltorzult arcok, félelem és gyűlölet.

Jó volna szeretni még. Jó volna, ha a pécsi cigány egyetemisták csak azért énekelnék ezt a dalt, mert jó a ritmusa. Jó lenne, ha a Baltazár színház, azért énekelné, mert épp buliznak, zsíroskenyérpartyt tartanak. Jó volna, ha nem jutna eszembe a ceglédi kisgyerek, akiről a lányom mesélt, aki szandálban jár az iskolába, télen –nyáron. Jó volna, ha nem sírná magát el a lányom, aki tanárnak készül, mert iszonyú teher a vállán, ha tanár lesz, akkor ezeknek a gyerekeknek segíteni tudjon kitörni. Jó volna, ha mozgássérült ismerősöm nem törölt volna, mert úgy érezte, amikor politizáltam, én is cserbenhagytam. Jó volna, ha nem néznék ezrek közös pillanatban szomorúan az otthonuk, mert lehet másnap útra kelnek.

Jó volna szeretni még. Jó volna egy élhető országban élni. Jó volna méregteleníteni és kidobni mindent, mi szétválaszt, egymás ellen fordít. Szemébe röhögni a félelmet árasztó óriásplakátnak a sarkon, a cinikus kormánypropagandának, ami árad a felvásárolt médiából. A felháborító álparlamentalizmus groteszk arcába vigyorogni, kinyújtani a nyelvünk rá. Nevetni egy kicsi, de annál hangosabb kisebbség nevetséges pózolásán, a nevetséges 2/3-on

Jó volna méregteleníteni, jó volna szeretni még. Utána minden jönne magától, a felszabadító örömérzés, a félelmek, mint mumusok mesekönybe kerülnének.

Jó volna szeretni még.