2013-11-11 15:35:58

Kínában járt Hende Csaba, a magyar Clausevicc, Czinege Lajos döglött lova nyergének méltó örököse.

Logikus volt a lépés, hová is utazhatott volna, hiszen fontos humanitárius kötelezettségünknek teszünk imígyen eleget, mikor megmutatjuk a Kínai Népi Felszabadító Hadseregnek, hogy merre van az arra. Derék dolog, malagyec, csak elismerés illeti a magyar külpolitikát újabb okos lépéséért, hiszen a jelenlegi helyzetben már reálisan tervezhettük, hogy úgy sacc/kb ötven év múlva Amerika szóba áll velünk, de így darabideig megint nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy mondjuk hadat akarunk üzenni Washingtonnak és meglepetésszerűen kiderül, hogy a fenyítendő államban barátunkat tisztelhetjük.

Nincs jobb dolog a tiszta helyzeteknél, gondolom Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter is így gondolhatja a hír hallatán, majd reflexből azonnal megtiltja bizonyos bizalmas információk – például az US.Army - ban rendszeresített, medvecsapdával megerősített olívzöld tábori fapina harcászati-technikai jellemzőinek - átadását a Magyar Honvédség részére. Ami azt illeti, sok hasznot nem hajtunk a NATO-nak, ebből következőleg esetleges kártékonyságunk mértéke is behatárolt, de mégis – ha az ember meglátja, hogy a haverja együtt kocsmázik, meghallja, hogy közös terveket kovácsol azzal a szomszéddal, aki át szokta hozzánk dobni a vakondot, hát a bizalom kissé megereszkedhet.

De engem nem is ez szórakoztat legjobban, habár Hende főmarcona, a Vezér ökle (r?) az ő katonai képességeivel önmagában is szórakoztató jelenség, mégis, az általa kiváltott, amúgy frenetikus hatást jelen esetben helyből felülmúlja az a könnyed lazaság, mellyel a Fidesz és az Állam (tudjuk, kiről van szó, egyszemélyben?) úgy átlép a Tienanmen téren történtek, az emberi jogok, meg a szocik idejében főbűnül felrótt Tibet problémája felett, mint liba a tyúkszaron, még csak el sem gágintva magát. Ha belegondolok, hogy micsoda művészi-politikai-anyagi cirkusz volt a sanghaji Világkiállítás magyar pavilonja miatt, beleértve a Gömböc kiállítását, akkor szinte érthetetlen, hogy ez a másik gömböc által odaküldött harmadok gömböc miért nem veri ki a biztosítékot, jóllehet az a Gömböc a maga műfajában tökéletes volt, míg ez ránézésből is az ellentettje.

Akkor most mi is van Tibettel?

Emberi jogok sárbatiprásával? 

Most meg oda járunk tapasztalatot cserélni.

Gondolom, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg megosztja velünk tapasztalatait a harckocsik bevetése a tüntető polgári lakosság ellen, míg Hende vezér átadja tapasztalatainkat a harckocsik bevetése csőcselék által, városi harcban a rendfenntartó erők ellen témakörében.
Félreértés ne essék, Magyarország számára igen fontos a XXI. század vezető hatalmával kiépítendő korrekt viszony. Igen fontosak a két ország közötti kapcsolatok is, de ezek kiépítése során illő és kellő szerénységet lenne célszerű tanúsítanunk. Ebben irgalmatlan nagy segítséget tudna adni, ha Hende miniszter, mielőtt a biztonságpolitikai stratégiai párbeszéd kifejezést kiejti a száján, használná a fantáziáját.

Mondjuk, elképzelné harmincezer főt sem számláló seregünket – ebben benne van mindenki, a titkárnőjétől kezdve a Honvédkórház műtőséig - egysoros vonalban felsorakozva, és minden harcos mögé odaképzelné a megfelelő számú kínai katonát – mondjuk minden magyar katona mögé úgy száz kínai harcost, és akkor még a paramilitáris erőket és híres agyaghadsereget hozzá sem számoltuk. Hende sztrategosz – úgy tűnik – ugyanabban a betegségben szenved, mint főnöke, csak még nem lengeti a nyelvét. Ezzel nagy előrelátásról tesz tanúbizonyságot, hiszen jelentősen csökkenti annak kockázatát, hogy az általa feltalált híres magyar kardlengetés során levágják azt, megfosztva a Magyar Honvédséget csodafegyverétől, a felesleges pofázás képességétől.

Kis ország, kis hadsereg, de arra jó, hogy a sok kis harcimarci katonásdi iránti vonzódását kielégítse.

Az ember úgy van velük, mint amikor a nagykést a kezébe kaparintó kisgyereket figyeli – istenem, csak kért ne tegyen vele magában. Afganisztánból talán lassan hazajövünk, aztán már csak a világ többi részéből kellene összeszednünk azt a párszáz katonát, akiket odaküldtünk, mindjárt nagyobb biztonságban lennénk. A biztonságpolitikai csúcsot aznap érnénk el, amikor az utolsó szolgálatvezető becsukja maga mögött a raktárajtót és a Parlamentbe beadja a laktanya kulcsát. Csatát soha nem nyertünk, a katonáinkat mindig csak irtotta az ellen, mindenki megszállt és leigázott bennünket, soha, senki nem rettent meg félelmetes katonai képességeinktől – most meg aztán…

Persze, ha azt nézzük, hogy a röhögésbe bele lehet halni, akkor azért vannak még tartalékaink. Azt hiszem, ezen a területen is az uniós integrációé lenne a jövő, egy egységes európai haderőn belül lehetne számunkra értelmes pozíciót találni, de erre kevés az esély – a Lánglelkű ragaszkodik a lábszártekercshez. Mindenesetre a Honvédség ne panaszkodjon, ahhoz képest, ahogy az ország kinéz, a sereg még mindig gyönyörű.

Hát még, ha ferde szemmel néznek ránk.

Nem, nem vagyok rasszista – a szövetségeseinkre gondoltam…