2013-08-29 10:36:58

Orbán emlékművei önmagának

Az apropó. Olvasom a mai sajtóban, hogy Orbán Viktor stadiont ígért Szombathelynek is, a rendkívüli kormánybevételek költségvetési sorából kiköhögendő 9-10 milliárd értékben.

Arról ehelyütt már nem is érdemes polemizálni, hogy ennyi pénzből hasznosabban hol és mi mindent. Lerágott csont, unalmas már, mint az ilyen-olyan „mutyi”.

E sorok írójának meg különösen illene hozsannázni, hiszen őssejtjeim és egyéb rokonságaim szombathelyi kötődésűek. Ezzel együtt, a szkepszis megint jelentkezik. Ugyan mi szükség arra, hogy a távolból is rendületlenül szurkolt Haladás-unk ilyen létesítményt kapjon?

Vélhetően a lelátókon nem lesznek majd sem többen, sem különbek annál, mint anno domini voltunk a Rohonczy úton; bicikli-pumpával és a palánkon keresztül bíztatva a mindig sokat ígérő aranylábakat, egyszersmind a bíró látásképességét és erősen kritizálható erkölcsű nőnemű rokonait fennhangon emlegetve. Szotyolával, fruttival, ahogy az dukál.

Tehát, félretéve az egyéni pozitív érintettséget, egyre inkább helyet követel magának a nyakon felüli szürkeállományban egy – belátom, hessegetni való – gondolat. Mire föl ez a stadiont mindenhová kurzus?

És lassanként megágyaz magának egy gondolat.

Egy stadion – akárcsak egy diadalív – nem a mának, és nem is csak a közeljövőnek emeltetik. A tőlünk távolabbi időkben, történelmi távlatokból visszanézve, aligha fog majd érdekelni bárkit, milyen felfogásból és indíttatásból emelték őket. A lényeg az építések korszaka és a stadionok emeltetőjének személye lesz. Ércnél maradandóbban fogják őrizni a projekt elrendelőjének nevét. Későbbi korok turistái lesznek hivatottak fő hajtva elmerengni egy elszállt világ nem kismiska vezetőjének e szakrális emlékhelyei láttán.

A diadalívek maguk is rég letűnt világok nagyjainak hivatottak építészetileg és esztétikailag korok fölé magasodó ívű monumentális emléket állítani. És nem is sikertelenül. Valamennyien ismerhetjük ezeket, külhonban ugyanúgy, mint itthon. Kiváló alkotások, rendszerint az emelésük helyének valamilyen központi helyszínén.

Itt van helye felemlíteni az egyszeri amerikai turistának egy római látogatásáról fennmaradt, helyi idegenvezetőjével folytatott párbeszédét: „Hogyan létezik – kérdezte a jenki – hogy rosszhírű cézárok által építtetett emlékhelyeket mutogatnak nekünk?”

A válasz az, ami igazán tanulságos: „Uram, ha mi minden emlékművet - amit őrült uralkodók, perverz és gyújtogató hadvezérek, népnyúzó és véreskezű diktátorok, cézárok emeltettek maguknak - lebontatnánk, akkor Ön most hová jött volna kirándulni?”

A diadalívek - ebben vita nem lehet - szebbek, látványosabbak, kecsesebbek, mint a stadionok. És nem tapad hozzájuk annyi negatív élmény, mint a stadionokhoz. A stadion zárt jellegű tér, történelmileg csúnyán tud hangozni (visszhangozni) és rossz kezekben könnyen zárható intézménnyé változhat.

A stadion és a diadalív idővel egyaránt emlékművé magasztosul. Hirdetve építtetőjének dicső vagy kevésbé dicső tetteit. Közös bennük az is, hogy nem bontják el őket. Fennmaradnak.

Vissza, tehát, az eredeti kérdésünkhöz: mi végre is épülnek nálunk stadionok tucatjai? Biztos, hogy csak egy szebb és jobb foci reményében?

Hajrá, Szombathely!

- rigi -