2014-10-14 09:00:01

Persze ebbe belejátszik a mazochizmusom is, hiszen aki ma Magyarországon belpolitikával foglalkozik anélkül, hogy fizetnének neki érte, az vélhetőleg valamiféle pszichiátriai kihívással küzd.
A magam részéről én a mazochizmust választottam, mert a többi szóbajöhető opció ennél csak dehonesztálóbb, emellett azoknál a külső jelek is elég elrettentőek, hogy csak a nyelvlengetést hadd említsem meg, mely újra divatba jött.
Legalábbis a legutóbbi sohanemlátott és világraszóló diadal alkalmával Tarlós mellett állt valaki - azértse mondom meg, hogy ki, - akin ismét felülkerekedett a baj, és úgy nyalogatta a szája szélét, meg lengette a nyelvét, mint Vuk, ha a libapecsenyére gondol.

Mindenesetre ez az utolsó reményünk, csak bekattan végleg és bennfogják - habár attól tartok, hogy ez maga a wishful thinking, hiszen a Királyi Nonplusultra az első elejtett ötcentes hangjára egy atombiztos bunkerból is kitörne, úgyhogy ne keltsünk hiú reményeket.
Ez a koma le fogja nyomni Brezsnyevet, hiszen egy elemcserével elmegy akár heteken át is, közben magas fordulatszámon lop és két használata között nem kell ecetes lében tartósítani.

Mazochizmus ide, mazochizmus oda, a vesszőfutás nem egy kellemes sport, márpedig itt minden demokratának ebben volt része, lett légyen bármelyik demokratikusnak mondható valódi vagy kamupárt szavazója.
Azt még csak elviseli az ember valahogy, hogy verekednie kell, és az ellenfél üti, de a mi történetünk nem erről szól.
A szituáció távoli gyermekkorom világára emlékeztet, melyben tornatanárunk a rendetleneket szembeállította egymással, majd felszólította őket, hogy felváltva verjék pofon egymást, és nem is hagyhatták abba addig egymás gyepálását, míg mindkettő nem bőgött telitorokból.
Nem volt kellemes attrakció, csak az enyhített valamit a dolgon, hogy a barátok ettől még barátok maradtak, hiszen mindketten - és iskolatársaik is - tudták, hogy csak a kettejük felett uralkodó önkény miatt verték cipóra egymás fejét, eleinte gyengéden, majd később dühödten, merthogy ilyen az emberi természet.
A demokratikus oldalon ennél azért bonyolultabb, de egyszerűbb is  volt a helyzet, mert itt csak a szituációt kellett úgy megteremteni, hogy aztán szabad útja legyen a demokraták kibontakozásának.
Viszonylag hamar szembe lehetett fordítani Gyurcsány híveit az MSZP sértett veteránjaival, hiszen utóbbiak árulásként élték meg, hogy miután arra inspirálták előbbieket, hogy menjenek a büdös francba, de sebesen, azok hallgattak rájuk.
Tegnap még elvtársak voltak, mára ellenségek lettek, aztán szó szót követett és azok, akik odáig remekül elvoltak együtt abban a pártban, mely értéknek tekintette a sokszínűséget, legszívesebben bicskát vágtak volna egymás oldalába.

Aztán a többiek is beszálltak, a frissen alakult kamupártok is aktivizálták magukat, egy idő után kiderült, hogy mindenkivel szövetségre tudnának lépni, éppencsak Gyurcsány híveivel nem.
Csak az volt a baj, hogy azokat meg nem lehetett megkerülni, mert ők voltak ezen a térfélen azok, akik mégiscsak rendelkeztek valamiféle szervezettséggel Budapesten, márpedig itt Budapest volt szinte az egyetlen település, melytől a suttyó tartott, a többiben biztos volt, hogy megvehető kilóra.
Orbán megmondta: a cél a baloldal totális megsemmisítése, ezen ő Gyurcsányt értette, míg a nép azt hitte, hogy az MSZP került célkeresztbe.

Lószart Mama, hogy klasszikust idézzek, neki az MSZP nem volt ellenfél, sőt – a pártba beépített emberein keresztül velük végeztette el a piszkos munkát.
A vicc az egészben az, hogy menet közben Ferkónk eltáncolt a baloldalról, ami nem az Orbán-féle primitív pávatánc volt, hanem egy elegáns keringő, melybe - gyakran úgy tűnt – már ő maga is beleszédült időnként.
Nélküle a szocialisták olyanok voltak, hogy az embernek azonnal Torgyán hajdani hasonlata jutott eszébe, és maga elképzelte a vőlegényt - szerszám nélkül.
Így aztán Viktor rásegített kicsit a dologra, olyan emberek jelentek meg a politikai küzdőtéren, akiktől minden épeszű ember sikítófrászt kapott, ők aztán tették a dolgukat vadul.

Ki tudja, miféle háttéralkuk köttettek, ki kire kapott tűzparancsot, aztán azért ne zárjuk ki annak a lehetőségét se, hogy a frissen feltűnt politikai tényezők közül néhányan gyárilag ostobák voltak.
A vége persze az lett, hogy mire eljöttek a választások, addigra a választópolgár sugárban hányt ettől az egész bolhacirkusztól, a pozícióhajhászástól, a gyűlölködéstől.
Ha okát keressük annak, hogy miért nem mentek el választani az emberek, hát ez az egyik ok.

Gyurcsány távozásával az MSZP megszűnt vezető párt lenni, de ettől még rengeteg híve maradt, akik ettől kezdve nem Orbánt és rendszerét tekintették ellenségnek, hanem a DK-t és híveit – és ez fordítva is így volt.
Gyurcsány a pártszakadást követően egy színes, szélesvásznú demokrata párt vízióját vázolta fel.
Nem tartott sokáig az öröme, mert addig tökölődött, míg amit kitalált, azt szélsebesen lenyúlta Bajnai, aki kisfiús ábrázatához nem illő módon cseppet sem ártalmatlan, sőt.
Ellopta Gyurcsánytól a show-t, az összes demokrata összefogásának ábrándját, majd módszeresen szétverte azt, amit még létre sem hozott.
Mire távozott, addigra nem volt az országban két demokratikus érzelmű ember, aki szóbaállt volna egymással, az összefogás pedig az illúziók világába tűnt.

Kapott ehhez segítséget is, két kiváló kádert az LMP- től, akik akkor ellenkeztek, amikor Orbánnak kellett, és valóságos súlyukhoz képest aránytalanul nagy beleszólásra tettek szert a döntések során, miközben választót ötöt se hoztak.
Utolsó csapásként Gyurcsány a nyakába vette Fodor Gábort, ezt a hatszorbukott, tehetségtelen és lusta léhűtőt, aki hattagú pártjával ide-oda vonulászva a mai napig politikai tényező benyomását igyekszik kelteni.

Így aztán a demokraták mögött nem volt szervezett erő, csak Orbán érdekeinek megfelelően manipulált, torzsalkodó, békétlenséget, széthúzást és gyengeséget sugárzó katyvasz.
Egy párt legelkötelezettebb hívein kívül ki a fenének lett volna rájuk szavazni kedve?

A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezzem, nem volt könnyű dolguk, mert a pocakos nyelvlengető az emberek egymással való szembefordításának Paganinije, egy zseni, aki képes Krisztust is szembefordítani az Atyaúristennel - e téren istenadta tehetség.
Állítólag ezt a képességét a kedves Papától örökölte, akinek hasonló képességeiről kollégai oly szép szavakkal emlékeztek meg a távoli orosz gázmezőkön végzett áldásos tevékenységét méltatva…
Ezzel a módszerrel vette át a Fideszen belül az uralmat, ezzel a módszerrel verte szét szövetségeseit, aztán áldásos tevékenységét kiterjesztette az országra, így lett mára két politikai Magyarország.
Ez volt szerintem a módszerek közül a döntő, mely a demokraták bukását okozta.

Szinte hihetetlen, hogy ez a primitív suttyó ilyen albérleti trükkökkel képes volt szétverni a magyar baloldalt – ugyan, ma még nem teljesen, de reménykeltően ütemesen folyik a mű befejezése.
Tóbiás ül a fán és határozott mozdulatokkal fűrészeli maga alatt az ágat, Gyurcsány lentről nézegeti, tetszene is, ha puffanna, de meg nem is – ő tudja ugyanis, hogy kár lenne a szocialistákért.
Pocakkirály meg nyelvét lengetve, csendesen rángatózva tervezgeti birodalmát, melyben reményei szerint soha nem fog lenyugodni a Nap.
Vagy ha mégis, ő akkor sem.
Nem, nem, soha!

:O)))